|
KÖSZÖNTŐ
 WATTPAD
 ARCHÍV
KREDIT
© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra. |
Epilógus - Álomkép 2016. március 30., szerda | 4 Hozzászólás
Hey, sweeties!
El sem hiszem, hogy itt tartunk. Egész nap le sem lehetett vakarni az arcomról a mosolyt. Igaz, üröm az örömben. Szerettem ezt a történetet. Többé-kevésbé én voltam ez a történet. Egy idő után elkerülhetetlen lett. Amitől csak még jobban várom a végét.
Nem véletlenül nem írok szerelmes történeteket.
A következőre ígérem nem kell sokat várni, és azt is készpénznek vehetitek, hogy visszatérünk a thriller és a krimi világába. Az az én terepem, és nagyon szeretem.
Az Illúzió egy érdekes utazás volt, de részemről túl sok dolgot mozgatott meg bennem, amik okkal voltak mélyen elásva.
Köszönöm, hogy kitartottatok Zoli és mellettem, jöjjön hát a záróakkord; az epilógus!
Jó szórakozást!
XxX
***
Tavasz
Boldog madárcsicsergés tölti be a májusi levegőt. A virágillat boldogsággal keveredik.
A fák a zöld ezer színében pompáznak. Ez a május a főváros májusa. Azoké az embereké, akik reggel felkelnek, munkába indulnak, és irigykednek azokra, akik a Margit-szigeten sétálnak, és napfürdőznek. Kacsákat etetnek, sétálnak a romok között. Kutyát futtatnak, vagy éppen ők maguk futnak. Ez Budapest tavasza.
Az ő tavaszuk másmilyen. Mezítláb lépkednek a homokban, távol a világ zajától, távol a tavasz üdvözlésétől. Elmerülnek egymásban, és a gondolataikban. Háttérzene gyanánt a tenger andalító moraja szól. Egymásba karolva sétálnak, ki ki a maga világába réved. Igaz, ezek a világok összefonódtak. Akkor értek egymásba, mikor mégis övé lett az Illúzió, és vállalták a médiabotrányt. Mikor először vallották meg a világnak, hogy az igazi, az éteri szerelem létezik, és ők birtokában vannak.
Mindenki irigyelte a boldogságot, ami a nőé volt, aki mások átverésével kereste a kenyerét, mégis olyan jámbornak bizonyult a való világban, hogy egy erős férfi kellett mellé, aki megmutatja neki, hogy színház az élet. Boldogság, ami a férfié, aki mert hinni valakiben, aki előbb szerette, minthogy ismerte volna. Megmászta a saját maga állította falakat, és ott találta meg a békét, ahol nem számított rá.
Nyár
Budapest nyara. A gatyarohasztó kánikula, ami mindenki létét megkeseríti még akkor is, ha falat ruhában indul útnak reggel hétkor. Nemcsak a Nap sugarai melegítik, de az aszfalt, az ódon bérházak is kíméletlenül sütik az embert. Vizet osztanak, előkerülnek a locsolók, a cukrászdák teraszai megtelnek fagylaltozókkal.
Nekik az első nyár Gödöllő nyara volt. Amikor alig két tucat ember ült a kastélykertben, és várta, hogy mindketten rábólintsanak az esküre, elcsattanjon a pecsételő csók, és végre bemenekülhessenek a hűs kastélyba, ahol csodásan feldíszített teremben megünnepelhetik a szerelem beteljesülését. Pezsgők durrannak, evőeszközök csilingelnek, vidám kacaj tölti be a termet, ahol egykor Sissy is oly sok időt töltött.
Élőzenével ünneplik a győzelmet, keringővel köszöntik valami újnak a kezdetét.
Ugyanide hozzák a gyerekeket később, akik a kastélykertben fogócskáznak, később ide hozzák az ő gyerekeiket; nagyszülőstől.
Egy kastély, ami egy tragikus sorsú királyné egyik legkedvesebb pihenőhelye volt, most már egy boldog család visszatérő emléke.
Ősz
A sárga, a barna, de még egy kicsit a zöld évszaka is. A színskála végtelen, mintha csak csendesen csorogna ő is a vén Dunával a Fekete-tengerbe. Ezek a főváros színei. Mikor a tarka fák a legélesebb kontrasztba állnak a régi háztömbök elszíneződött falaival. Mégis ettől a kettősségtől lesz igazán csodálatos az évszak. A levelek lehullanak, meghalnak, a házak viszont maradnak, és kitelelnek, hogy aztán köszönthessék a rügyeket a tavasz első napsugaraival. Türelmesen várnak, hogy újra életbe boruljon a város.
Az ősz volt a kedvenc évszaka. Nemcsak azért, mert a gyerekek iskolába mentek, és végre több ideje jutott a férfira, akit annyira szeret, hanem mert egyszerre élhette meg az élet végleteit. A születése egy kíméletlen évszaknak, mely a kopár utcákat és a hideget hozza, és a halála a legcsodálatosabb színkavalkádnak. Szerette az őszt. Az összes levél rá emlékeztette. A sárgák a hajára. A hajra, amin minden este végigszánt lefekvés előtt. A zöld a szemére. Bár csak apró foltokban talált zöldet a szemében, mégis, mikor felfedezte ezeket az apróságokat, az volt a legcsodálatosabb felfedezés, ami mellett Colombus is elbújhat. A barna hangjára. Arra a simulékony gyönyörre, ami minden alkalommal körülölelte, akárhányszor a nevén szólította, vagy a szomszéd szobában elkáromkodta magát. Arra az ezernyi árnyalatra, ami akkor csendült fel, mikor a nappaliban írta a gyerekekkel a házit, vagy később, mikor áldását adta a frigyekre.
Tél
Az elmúlás. A hideg sivárság, ami elől mindenki menekül.
Sötétség, mesterséges fények, mosolytalan arcok, fagyott emlékei az ősznek.
Mindenki rohan, hogy a biztonságot jelentő meleg végre magához szólítsa.
Már Máté Péter is megénekelte, hogy egyszer minden véget ér. Nemcsak ő, dalok milliói trilláznak az elmúlásról, a veszteségről. A fényről, ami elhal. A színekről, amik megfakulnak.
A boldogság csillogását sosem veszi el a tél.
Ugyanabban a nappaliban ültek, ahol alig néhány éve még kisemberek kezdtek totyogni, aztán megtanultak társasozni, fellázadtak ellenük, hogy újra rájuk találjanak. Bemutatták szívük választottját, később elhozták szerelmük gyümölcsét, akik ugyanazon a padlón gügyöktek, mint egykor a szüleik.
Most az a padló üres, csupán a régi szőnyeg kopott színei, és a halvány foltok emlékeznek. Ők ketten a karosszékükben üldögélnek, és ugyanúgy hallgatnak, mint amikor egymást találták meg. De ez másféle csend. Ez búcsúzás. Egymástól, és az élettől. Ez a csend kettejük requiemje.
Aztán a függöny legördül.
*
- Zoli, még mindig tapsolnak - Ádám, a mindenes dugta be a fejét az ajtón. Ő, miután leballagott a színpad mellett, egyenesen az öltözőjébe ment. Hatszor tapsolták vissza, de egy hetedikhez már nem volt kedve.
- Nem szeretnék, ne haragudj - Ádám bólintott, és becsukta az ajtót.
Miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben, elővette a képet az asztal fiókjából. A szélei szamárfülesek, teli volt ujjlenyomatokkal, itt-ott vizes cseppekben mosódott el a tinta. Ő volt rajta. Az első kép, amit róla készített. Amikor háttal áll, figyeli a vizet, és a hajába kap a szél. Abba a csodás hajzuhatagba, ami csak rövid időre volt az övé.
De nem ma.
Zoli legújabb darabja, amiben a főszerepet játszotta, ma debütált. A közönség azonnal beleszeretett a romantikus történetbe, ami egy kiégett világsztár és egy párizsi virágárus szerelmi történetét meséli el. Ma nemcsak főszereplő volt, hanem szerző is, bár ebből a közönség mit sem sejtett.
Ez az ő történetük volt.
Egy mese, ami neki állít emléket. Az ő illúziója.
Teodóra, Amália... A név nem számít.
A szerelme.
24. fejezet - "Több esélyem van rá, mintha lezuhanna." 2016. március 29., kedd | 4 Hozzászólás
Hey, sweeties!
Hát elérkezett ez is.
Egy korszak lezárul, egy álomból felébredünk. Ma éjjel vége az Illúziónak. Már tegnap szerettem volna feltenni, de sajnos elaludtam a laptop felett, hála az ünnepeknek. Nem éppen sétagalopp, ha a vendéglátásban várod a nyuszit. Panaszra nincs ok, vendég van, úgyhogy menni kell. :-)
Nagyon szépen köszönöm az eddigi támogatást, amit Tőletek kaptam, de ez még nem a végső búcsú. Az még odébb van, addig még egy epilógus erejéig visszatérek. ;-)
Jöjjön az utolsó fejezet!
Jó szórakozást!
XxX Elly
Kellemes Húsvéti Ünnepeket! (még érvényes remélem)
***
- Hát vége... - sóhajtva terültem el kanapén. A sóstói nyaralóban voltunk Zolival. Karácsony másnapja volt. A tűz békésen pattogott a kandallóban. A karácsonyfa fényei vidáman keringőztek a tűzével, a bakelitlejátszóból Karády örökzöld slágerei andalogtak a tökéletes képbe. Zoli még az asztalnál pihegett a kiadós vacsora után.
- Vége...
- Mondtam, hogy hamar elmegy majd.
- Igazad volt - csikordult a szék alatta. Lassú léptekkel közeledett. Nemes egyszerűséggel felemelte a lábaim, leült a kanapéra aztán az ölébe tette. - Nem gondoltam, hogy így elszalad. Beszélnem kell veled - végigsimított a lábaimon, hogy rá figyeljek.
- Mi az?
- Szeretném tudni, mi lesz velünk.
- Velünk? - felültem. Nehezen támaszkodtam meg, tekintve, hogy a lábaim még mindig az ölében voltak, és az előbb nyomtam be egy fél kacsát.
- Velünk. Már nincs szerződés, ami kössön.
- Attól, hogy valamit kinyomtatnak, még nem szentírás.
- Ne merj Jacksontól idézni, mikor komolyan próbálok beszélni veled! - fenyegetően emelte fel a mutatóujját, de a végét elnevette.
- Azt hittem, tetszik, ha idézek valamiből, vagy valakitől, akit kedvelsz - cinkosan kacsintottam rá.
- Szeretem, de most vegyél komolyan, kérlek!
- Rendben - bólintottam, és mélyen a szemébe néztem. Hol viszonozta, hogy valahova elkapta a tekintetét. Zavarban volt, talán most látszott rajta legjobban, mióta ismerem.
- Tudod... Már rég meg kellett volna beszélnünk. Ha már akkor tudom, amit most, már réges régen megkértelek volna arra, amire most szeretnélek...
- Megkérni? Mire akarsz megkérni?
- Hadd magyarázzam előbb el - újra bólintottam, és türelmesen vártam, míg beszélni kezd. - Eleinte, mikor elmondtad, hogy a rajongóm vagy, tényleg haragudtam. Mérges voltam magamra, amiért hagytam, hogy az orromnál fogva vezess, aztán belelökj a kútba. Haragudtam rád, mert azt hittem, csak azért viselkedsz velem úgy, ahogy, hogy később te is telekürtöld vele a világot. Sajnálom, de idővel az ember kezd kicsit bizalmatlan lenni. Én pedig minden bizalmam beléd tettem. Erre előálltál a rajongás dologgal. Átverve éreztem magam.
- De már tudod, hogy kicsit se érdekel, hogy ki vagy... Tetszik, hogy hasonlóak vagyunk attól függetlenül, hogy bemesélném magamnak, mint egy rajongó. Most nem csak a filmekre, vagy a zenére gondolok - szorosabban ültem mellé. Végre én is elmondhattam, mit érzek. A rajongós szarsággal végre tisztáztunk mindent. Nem titkolózhatok tovább előtte. Ha csak ez a karácsony lehet a miénk, hát legyen teljesen a miénk. Azt akarom, hogy tudja, hogy mit érzek, és hogy mekkora harcok dúltak bennem, hogy ezeket egyáltalán magamnak bevalljam. - Tetszik, ahogy viselkedsz. Tetszik, ahogy beszélsz, akár csak egy élő Facebook bejelentkezésen. Magamat látom benne. Olyan, mintha szinkronban beszélnénk, csak tizedmásodpercnyi különbséggel. Sosem éreztem még ilyesmit. Nem merem elkiabálni, de tetszik! Amíg egy rajongó voltam a sok közül, nem beszélhettem erről. Azt hitted volna, hogy csak azért mondok ilyesmiket, mert fanatikus vagyok. Nem tudtad, hogy sosem voltam ilyen, és nem is leszek... Tudod, profi illuzionista vagyok, de a való élet nekem nem igazán megy... Aztán jöttél te, és még jobban összekuszáltad a dolgokat...
- Ez nem fair. Te beszélsz összekuszált dolgokról? Én fizettem azért, hogy valaki eljátssza, hogy a barátnőm! Ennél mélyebbre nem süllyedhettem. Aztán éppen az a nő lett a fontos, akinek fizetek. Van fogalmad róla, milyen nehéz ezt megemészteni? Megbeszélni magaddal, hogy egy címeres ökör vagy, mert elmarod magad mellől azt a nőt, aki tényleg komolyan érdekel?
- Sosem gondoltam, hogy ilyesmi előfordulhat velem. Profi vagyok! Sosem szabadott volna megtudnod, hogy mit érzek irántad. Akkor minden máshogy alakult volna...
- Micsoda? Hiszem minden csodálatosan sikerült! - közelebb húzott magához. - Mindenki úgy beszél rólunk, mint az új álompár. Ráadásul már nem is számítunk nagy számnak. Mindenki leszállt arról, hogy egyedül vagyok, mert azt látják, hogy boldog és kiegyensúlyozott a kapcsolatom veled. Nem akarom, hogy vége legyen - el akartam nézni valahova máshova, de két keze közé fogta az arcom, így kényszerített, hogy ránézzek. - Maradj velem!
- Hogy?
- Igen! Maradj velem! Nem érdekel a szerződés, vagy hogy mi volt. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz, és ezt veled akarom kideríteni!
- Zoli... Teoként sosem lehetek a tiéd. Nem tehetlek ki annak a szörnyűségnek, amit akkor kapnál, ha kiderülne, ki vagyok - könnyek gyűltek a szememben. - Nem kérhetlek, hogy ezt tedd értem. Ezt nem!
- Sajnálom, de nem dönthetsz helyettem - száját féloldalas mosolyra húzta, és letörölte az egyetlen kósza könnycseppet az arcomról. - Én akarom, hogy benne legyél az életemben. Még soha nem találkoztam ennyire félénk, és önzetlen emberrel, mint amilyen te vagy. Nem hagyhatom, hogy kisétálj az életemből!
- Teodóraként nem léphetek az életedbe! Amália maradok.
- Mi? - megrökönyödött.
- Jól hallottad. A papírjaim megvannak. A történetem megvan. Jermann Amália maradok.
- Nem, ezt sosem tenném veled - a fejét rázta, kezei lehullottak az arcomról. - Sosem kérnék ilyet tőled.
 - Nem érted teszem. Magam miatt, értünk! Engem az Illúzió tett boldoggá, de most már más álmokat
- Amália...
*
- Tudod, valahol számítottam rá... Így a vége felé benne volt a pakliban, hogy mégis rőtszakállt választod - Előd hátradőlt a székében, és egy csuklómozdulattal a papírmegsemmisítőbe dobta a szerződésem. Hitelét vesztette, nem lesz rá szükségünk. - Ha szerencsém van, legalább a bátyád elfogadja... Legalább maradjon családban a cég.
- Ez miatt ne aggódj, el fogja fogadni. A család szó hatásos lesz nála.
- Nálad sem volt az.
- Ne kezdd. Inkább örülj, hogy bejött a jóslatod. Most már az orákulum megnevezést is ráírhatod a névjegykártyáidra.
- Rá is fogom! De a nagy sírástól megkímélsz, ugye?
- Emiatt ne aggódj, tudod, hogy utálom a könnyes búcsút.
- Jobb ötletem van! Gyere velem a Fülöp szigetekre! - izgatott volt a hangja. Rég nem nyaraltunk kettesben. Régebben azért egy évben egyszer előfordult, hogy elszöktünk egy hétre a világ elől, de Ágoston ügye óta nem voltunk sehol együtt.
- Benne vagyok! Kelleni fog egy kis kikapcsolódás. Hiányzik, hogy a nagybátyám legyél.
- Csak kérned kell. Ezek után ígérem, kenyérre lehet majd kenni. Tudod, megleptél. Először is azzal, hogy feladod az Illúziót Bereczki miatt, aztán ott van a hogyan. Kinéztem a fickóból, hogy vállalja az egész hercehurcát miattad, de hogy te maradsz a kedvéért Amália... Ez nagy dolog. Fejet hajtok előtted.
*
Izgatott voltam.
Visszaköltöztem a saját lakásomba, nekiálltam bepakolni a nyaralásra, és végre úgy lehettem Zolival, hogy nem kellett azon izgulnom, hogy a következő mozdulattal elriasztom. Többet ettől nem kell tartanom. Kerek-perec kijelentette, hogy akar engem, ahogy én is őt.
Papír már nincs, ami összekössön minket, mégis engem választott. A minimum, amit megtehetek érte, hogy lemondok a cégről. Mától egy egészen más illúziót élek. Egy olyan álomképet, amit végső soron mégiscsak ő alkotott nekem.
Zoli kikísért minket a reptérre. Hosszan búcsúzkodtunk. Minden benne volt abban a fél órában. Az eddig elfojtott érzelmek széles skálája, az elnyomott mozdulatok sokasága, a meg nem mozdult érintések ezrei. Végre minden a miénk volt.
Mámoros mosollyal ültem a bátyám mellett a gépen. Úgy éreztem, minden az enyém, ami a világon van. A boldogság, a béke, az a férfi, akiről eddig még csak fantáziálni sem mertem. A nagybátyám az építészeti újságába temetkezett, úgyhogy volt időm gondolkodni a saját tetteimen is. Valahol én is megbélyegeztem Zolit. Végig úgy kezeltem, mint egy túl magasan létező előadót, aki sosem tudna olyan egyszerű boldogsággal élni, mint egy cukrászdai eladó. Mint Jermann Amália. Most mégis én lettem ez a nő.
Gondolataimat a gép zúgása törte meg. Fura volt. Utaztam már turbulenciában, de ez volt az eddigi legerősebb. Előd ilyenkor a stewardess lányokat figyeli, ettől megnyugszik. Most a kísérők is a székükbe futottak, és szorosan bekötötték magukat. Míg az egyik a hangosbemondó felé nyúlt, társa némán, összekulcsolt kezekkel imádkozott. Nem tetszettek nekem...
- Megkérem kedves utasainkat, hogy kapcsolják be biztonsági öveiket, kisebb légörvénybe kerültünk - zavaróan recsegett a légiutas kísérő hangja a hangosbemondóban, de különösebben nem foglalkoztam vele, csak tettem, amire megkért, ahogy mellettem Előd is. 23. fejezet - " Csak és kizárólag; mert vörös vagy." 2016. március 25., péntek | 1 Hozzászólás
Hey, sweeties!
Ma egész nap jó kedvem volt. Ennek legfőbb oka, hogy tudtam, este írok egy fejezetet, ami történetesen az utolsó előtti.
Még sosem éreztem ennyire jól magam attól, hogy befejezhetek valamit. Talán a szakdolgozatom idején. De még az is borzasztóan hiányzott egy idő után.
Mégis talán ahhoz tudom a legjobban hasonlítani. Akkor is feszegettem a határaimat, és a májammal játszottam.
Nem, még nem jött el ennek az ideje.
Fejezet! ;-)
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
Olyan viharos sebességgel jött az ősz, hogy szinte észre sem vettük, mikor ment el.
Már szeptember elején arról kezdtek cikkezni, hogy valami szar van a paradicsomban. Miután lemondtam a közös nyaralást, Zoli és én ezen egyáltalán nem lepődtünk meg.
Életem leghosszabb négy napja volt az a júliusi pár nap.
 "- Tudom, hogy nincs, de nem akad véletlenül jobb dolgod, minthogy az én seggemben mászkálj? - a "nyaralásunk" másnapján kezdett idegesíteni, hogy bárhova megyek a lakásban, Zoli a nyomomban van. Szerettem volna például este leülni a tévé elé, és Virággal átbeszélni a helyzetet, még akkor is, ha tudtam, istentelenül le leszek cseszve. Szentül hiszi, hogy több van köztünk munkakapcsolatnál. Szerinte nem véletlen, hogy Zoli így viselkedik velem. Szerintem meg nem jól látja. Ettől függetlenül még szerettem volna elmesélni a történetet, de sajnos a plusz egy főtől ez nem valósult meg.
Utoljára akkor voltam a nagybátyám irodájában, amikor szerződést tolt az orrom alá, és közölte velem, hogy enyém lesz a cég. Akkor olyan volt, mint aki technokolt szívott.
Most úgy tűnik, a takony idő az ő kedvére is kihat. November végén járunk, az idő még hol őszi, de legtöbbször már télbe hajlik, amit Előd utál. Meg amúgy is, már négy ősz hajszála van.
- Minek köszönhetem az újabb meetinget? - a fehér fotelba ültem, és igyekeztem nem olyan mozdulattal keresztbe tenni a lábaim, mintha koordinálatlan hattyú lennék.
- Mi a franc bajod van, Teodóra? - olyan nyugodtan tette fel a kérdést, hogy őszintén elgondolkodtam rajta, hogy az előbb gyilkolta le az irattárban az új titkárnőjét.
- Tessék? - a hangom magasba szökött.
- Ne válaszolj kérdésekkel, azt utálom. Válaszolj a kérdésre. Mi a büdös francot művelsz?
- Nem tudom, miről beszélsz...
- Ezekről itt - négy szennylapot tolt az orrom alá. Kivétel nélkül mindegyik címpalon Zoli és én szerepeltünk, ám nyoma sem volt a pár hónappal ezelőtti nagy szerelemnek. A mostani helyzet inkább hasonlított egy hosszúra nyúló válási procedúrára. Mindenhol összetört szívek, szakadt papíreffektek. Mintha készpénznek vennék, hogy vége a kapcsolatunknak.
- Tudod... - összehúztam maga a fotelban és a megfelelő kifogások után kutattam.
- Nem, nem. Ne gyere nekem semmiféle szemfényvesztő szarsággal, pontosan tudom, hogy hazudsz! Beleszerettél?
- Mi? Nem!
- Akkor dugjatok, az istenért! Teszek rá, mi kell hozzá, hogy végre ne úgy viselkedjetek egymással, mint két üzekedő vidra! Azt akarom, hogy fejezd be, akármit is csinálsz, és végezd el a dolgod!
- Előd...
- Semmi Előd! Mit gondolsz, ezért fizetett? Három hete gyomoridegem van, hogy mikor csörren meg a telefon, és üvölti bele a kagylóba, hogy ilyen amatőr bagázzsal még nem volt dolga. Teodóra, az istenit!
- Sajnálom.
- Leszarom. Hogy akarod így a céget vezetni? Egy vörös mitugrásszal sem tudsz mit kezdeni, akkor mi lesz, ha a fél világ hazugsága folyik majd a kezeid között?
- Nem mondhatom el... - beharaptam a szám.
- Mit?- az asztalra csapott, amitől összerezzentem. Most igazán, tényleg felbosszantottam.
- Nem merem közel engedni magamhoz... Félek, hogy ha megismerem, megszeretem. Ha megszeretem, azt akarom majd, hogy az életem része legyen.
- És? Mi van, ha kellesz neki? Nagy dolog... Hát összejöttök, szülsz neki pár csodálatosan szép szeplős, vörös kölyköt, és kész. Mi olyan nehéz ebben?
- Nem lehet az enyém, ha az Illúzió feje leszek!
- Honnan a francból szedsz ilyen baromságot?
- Hogy tehetném ki annak a médialavinának, ami azzal indulna, hogy a nő, akivel együtt van, egy csaló?
- Várj már egy kicsit! Először is; az ügy a legfontosabb! Másodszor, hagyd már, hogy ő döntse el, mit akar. Ha téged, hát kapja a vállára a keresztjét, ami vele jár.
- Ez nem ilyen egyszerű...
- Rendben, akkor leegyszerűsítem neked - elővette a fiókból ugyanazt a fekete mappát, amiben legutóbb a szerződésem volt. Most is azt húzta ki belőle. - Adok öt másodpercet, hogy eldöntsd, mit akarsz. Vagy a sarkadra állsz, és bevallod neki, hogy oda meg vissza vagy érte, mint Darcy Elizáért, vagy széttépem a papírokat, aztán az ügy végén fel is út, le is út! Öt...
- Nem vagyok belé szerelmes! Egy kibaszott rajongónak lát!
- Négy...
- Nem érted? Sosem tudnám neki elmondani!
- Három...
- Fejezd be! Nem mondok neki semmit! Minek akarnék pofára esni?
- Kettő...
- Hagyd abba!
- Egy... - elkezdte tépni a papír szélét.
- Jól van! Jól van! Elmondom neki!
- Helyes. Vidd a kis fülest. Hallani akarom, nem bízom benned.
*
- Mit mondasz? - a kanapén ültünk a kamualbérletben. Virág hazautazott, így ketten voltunk. A fotel tövében ott gubbasztott Zoli sporttáskája. A forgatókönyv szerint nálam alszik.
- Nem igazán értelek... Miért gondolod, hogy csak rajongónak néztelek egész idő alatt?
- A fejemhez vágtad azt a sok dolgot...
- Teo, sajnálom! Komolyan! Megijedtem, nem tudtam mit beszélek - kezébe vette az enyéimet, és maga felé fordított.
- Megijedtél?
- Azt hittem, tényleg azért kedvelsz, aki vagyok. Aztán bevallottad, hogy szeretsz. Rajongsz. Arra gondoltam, hogy az egészet csak azért csináltad, hogy... Érted - a szemeit forgatta. Zavarban volt. Én is.
- Nem azért csináltam. Sosem csinálnám azért.
- Tudom, de akkor még erről fogalmam sem volt.
- Hát már van... Szeretem a zenéd, a játékod, de eszembe sem jutna, hogy csak azért kezdjek veled, mert te vagy a nagy Bereczki Zoltán.
- Akkor miért kezdenél velem? - kisfiúsan mosolygott rám.
- Csak, és kizárólag, mert vörös vagy.
22. fejezet - " Mindent nem kaphatok meg. De Őt miért nem?" 2016. március 24., csütörtök | 0 Hozzászólás
Hey, sweeties!
Újra itt! :-)
Több dolog kezd kicsit kaotikussá válni a blog miatt. Az életmódom, a dolgokhoz való állásom, és még sok minden más megváltozott, és sajnos nem mind jó irányba tartanak.
Oka volt annak, hogy eddig csak olyan dolgokat írtam, amiknek köze sem volt érzelmekhez. Rengeteg oka volt. Rengeteg nyomós oka volt.
Részletezni nem szeretném, ezek már tényleg nagyon belső dolgok, talán kifekszem, talán majd elég lesz, ha ezredszerre is kibeszélem a barátaimnak.Talán még nincs annyira elegük belőlem. :-D
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
 - Teo! - Előd mosolya meglepően széles volt. Tegnap, miután Zoli hazavitt egy előre betervezett
- Minden oké? - a szokásos fotelembe huppantam, és várakozóan néztem rá. Az asztalra könyökölt, a napilapok ropogtak a könyöke alatt. Felteszem, csak azért szerezte be őket, mert Zoli és én vagyunk bennük.
- Az égvilágon semmi baj! Éppen ellenkezőleg! Láttad már a szennylapokat? Szinte kivétel nélkül mindenhol ti vagytok a téma, Bereczkivel! Tudtam, hogy megcsinálod, de hogy ilyen sikere lesz, arra nem számítottam.
- Köszönöm, azt hiszem... - nem voltam hozzászokva, hogy Előd megdicsér. - Azért hívtál be, hogy zavarba hozz?
- Most, hogy mondod, nincs kizárva, hogy zavarba hozlak, bár az eredeti tervben nem szerepelt.
- Oké...
- Tudod, idén 50 éves leszek - jelentőségteljesen nézett rám, és pár pillanatra szünetet tartott. - Oké, most jött volna az a rész, hogy meglepődsz, és az asztalra csapsz, hogy "Dehogymár Előd! Hol leszel te 50 éves? 25-nek sem nézel ki!"
- Az unokahúgod vagyok. Pontosan tudom, hány éves vagy...
- Nem is ez a lényeg - legyintett, aztán újra az enyémbe fúrta tekintetét. - Valószínűleg túl vagyok az életem felén. Sőt! Bár szemtelenül szexi vagyok, csak a géneknek köszönhetem, nem az egészséges életmódomnak, úgyhogy inkább úgy fogalmaznék, hogy az életem nagy részét leéltem.
- Mire akarsz kilyukadni? - fogalmam sem volt, hova vezet ez a nagy monológ. Nekem kell megszervezni a születésnapi partiját? Most éppen azt akarja körülírni, hogy milyen témát akar a bulinak?
- Nincs örökösöm. Mire meghalok nem is lesz, maximum valami balkézről született zabigyerek az egyik titkárnőmtől - a csalódottság ott vibrált a hangjában, de igyekezett elnyomni a szokásos fellengzős hangvétellel.
- Hogy segíthetnék neked ebben? Szerezzek neked egy színésznőt Bereczki köreiből?
- Mi? Dehogy! Eszem ágában sincs lekötni magam! Nem vagyok olyan elvetemült, mint te, hogy képes legyek egy művésszel leállni... Ugyan, kérlek.
- Mint én?
- Szívem! A vak is látja, hogy bolondulsz a paliért, bár Isten tudja, miért - tényleg láttam rajta, hogy nem érti.
- Ez nem igaz! Sosem szeretnék bele egy ügyfélbe! Kikérem magamnak! - Ki beszélt itt szerelemről? Nem is ismered... Maximum annyit tudsz róla, amennyit elmotyog mindenkinek. De attól még beindulhatsz rá, mint az országban a nők többsége. Ó, te nem láttad a gyűlölködő női tekinteteket, amiket én az újságosnál... Ezek tényleg elhiszik, hogy egy földi halandót választ. Beszarás - úgy bukott ki belőle a nevetés, mint egy vulkán. Néhány percig sírva röhögött mások nyomorán. - Szemét vagy. Egy; miért ne fordulna elő? Kettő; miért feltételezed Zoliról, hogy valakiben, aki szereti, csak a rajongót láthatja? - felháborodtam. Úgy éreztem, meg kell védenem ezeket az embereket. - De cuki vagy... - lebiggyesztette az ajkait, aztán a szemeit törölte meg, amiket könnyesre röhögött. - Komolyan mondom! Matt Damon is rajongót vett el, és nekik már van négy gyerekük! Tökéletesen meg tudom érteni azokat a nőket, akik hisznek a csodákban. Mitől lenne más Bereczki Zoltán? Ő is ember. Aztán mi van, ha éppen egy olyan lány tetszik meg neki, aki üzenetet írt azért, hogy megköszönje a csodálatos koncertélményt? Vagy szerinted csak csúnyácska lányok járnak a fellépéseire? - Ez nem erről szól, Teo. Azért, mert most benne vagy, még neked is látnod kell, hogy ez itt nem lehetséges. Az ő életében, úgy értem. Jó ideje egyedül van. Nemsokára egy barátja majd bemutat neki valakit, vagy jön egy új vokalista a bandájába, és megtörténik. Az is lehet, hogy érezni fogja, hogy nem ő az igazi. Az is lehet, hogy pont egy rajongója lenne számára a tökéletes nő. De hidd el, ezt sosem tudná meg. - Én ebben nem hiszek - karba tettem a kezem, és részemről lezártnak tekintettem ezt a témát. - Nem azért hívtalak, hogy Bereczkiről lelkizzünk. Ismétlem, öregszem. A minap találtam egy ősz hajszálat... - Remélem, nem fogod festetni a hajad! - Minek nézel? Hatvanas gigolónak? - felháborodva nézett rám. - Arra akarok kilyukadni, hogy nincs gyerekem, akinek odaadhatnám a céget. Azt akarom, hogy a tiéd legyen. - Tessék? - köpni-nyelni nem tudtam. Évek óta jártatom a szám, hogy előléptessen. Az viszont még sosem jutott eszembe, hogy az egész vállalatot én vigyem a hátamon. - Mit csodálkozol? - a szokásos Előd-féle hanyag lekezelés. - Mit gondoltál, kié lesz? - Őszintén? A zabigyerekeké, akik nevében a felcsinált titkárnőid elperlik tőled. - Csak légy kedves, ne is törődj velem - kacsintott, tudtam, hogy nem veszi a szívére. Akár igazam is lehet. - Miért akarnád nekem adni a céget? - Te vagy a legjobb! Harminc sem vagy, és mégis messze a legtehetségesebb illuzionista, akit valaha láttam. Kinek adnám, ha nem neked? Az unokahúgom vagy... Nem tenném idegen, amatőr kézbe ezt a kétkezi munkával épített fellegvárat, ami egy országot szolgál! - miközben magyarázott, az egyik fiókjában túrt, és egy fekete mappát húzott elő. Elém dobta, aztán várt. - Mi ez? - A szerződésed. - Milyen szerződés? Miért most? Nincs vége a megbízásnak... - Prototípus - vállat vont, és elővette a zakója belső zsebéből a gravírozott töltőtollát, amit szintén tőlem kapott. Lecsavarta a kupakot, és a kezembe nyomta. - Miért most? - ez tűnt a legfontosabb kérdésnek. - Félek, hogy elhagysz... Nem bízom Bereczkiben. Rád mosolyog, és elhiszed, hogy lehet normális életed, még ha nem is vele, de lehet. Nem igaz. Te az Illúzió vagy! Nekem és a világnak kellesz. - Nem értelek... Miért csinálnék bármit Bereczkivel? Ha akartam volna, már rég itthagytam volna mindent. Tíz hónapja az "övé" vagyok! Már rég bedőlhettem volna neki, ha megpróbálja, vagy az én gondolkodásom fordul. Az Illúzióé vagyok, és az is maradok - letettem a tollat, de ő makacsul visszatette a kezembe, az ujjaimat rászorította a fémre. - Azt akarom, hogy írd alá! Hát nem érted? Pont ezt akartam kicsikarni belőled. Hogy van szíved, de a hivatásod az első. Ilyen ember kell ide. Tulajdonképpen eddig csak ilyen vezetői voltak a cégnek - fejével a képekre bökött, amik a dédapám és a nagyapám ábrázolták. Előd képe már ott lógott mellettük. Tehát az enyém lenne a következő a sorban? - Nekem van szívem, de nem használom, és már túl öreg vagyok hozzá, hogy ez változzon. Te az előbb védtél meg egy hisztérikus brancsot. Tudod, mikor tennék ilyet... A szíved van az ügyben. Az eszed vezet, de ott vannak az érzelmek, amik emberré tesznek. Egy illuzionista is csak ember. Én ezt levetkőztem, de neked nem kell. Írd alá, és hadd menjek enni - túl sok érzelmet préselt ki magából, ami elfárasztotta. Nincs hozzászokva. Sóhajtottam, és gyorsan aláfirkantottam a papírokat. - Na, ez is megvolt, még sincs este! Kínai? - Legyen - odaadta az én példányom. Felkeltünk, ő előreengedett, a forgóajtón pedig már az Illúzió jövendőbeli igazgatójaként léptem ki.
*
- Na, kész vagy? - Zoli vidáman csörtetett be a nappaliba. - Virág engedett be. Mi ez rajtad? - melegítőben feküdtem a kanapén. - Hol a cuccod? - Zoli... - két napja még annyira örültem az új szerződésnek, hogy eszembe se jutott, hogy mondom majd meg Zolinak. A vacsora alkalmával megbeszéltük, hogy ha nem akarunk elbeszélni egymás mellett, az lesz a legjobb, ha néhány napra félretesszük a megbízást, és elvonulunk megbeszélni a dolgokat. Betegszabadságot vettem ki, ő elintézte, hogy neki is szabad legyen ez a pár nap. Viszont azzal a köteg papírral minden megváltozott. Nem lehetek, akár csak a barátja sem. Az én életem nem fér bele az övébe. - Mi a baj? - ledobta a sporttáskát maga mellé, és leüt hozzám a kanapéra. - Nem érzed jól magad? - Nem erről van szó... - Nem is pakoltál be? - most volt talán a legemberibb. Most csak Zoli volt, aki értetlenkedve nézi, hogy keresem a szavakat. - Nem mehetünk... - Hogy? Miért nem? - Most nem... - a sóstói nyaraló volt az úti cél. - Mi történt? - Előd... - nem jöttek szavak a számra. Annyira szerettem volna ezt a néhány napot, de így nem megy. - Pár napja benn voltam a cégnél. Tetszik neki, ahogy az ügy halad. - De hát, ez jó, nem? - Szerződést írtunk. - Miféle szerződést? Mondd már, ne kelljen mindent harapófogóval kiszedni belőled... - játékosan oldalba bökött, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. - Enyém lesz az Illúzió. - Micsoda? Ez csodálatos! - Az... - Ez óriási! Miért bámulod mackóban a tévét? Ünnepelünk! - Nem lehet... Így nem. Zoli! Enyém lesz az Illúzió! Nem mehetek veled sehova a forgatókönyv nélkül. - Hogy érted ezt? - Köztünk csak munkakapcsolat lehet. Nem lehetsz a barátom, vagy... Vagy akárki más... - átfordultam a másik oldalamra. Inkább néztem a kanapé kárpitját, minthogy most rá kelljen néznem. - Nem értelek... - a vállamra tette a kezét, de nem hagytam, hogy maga felé fordítson. - Nem is kell - úgy döntöttem, taktikát váltok. Láthatóan csak én meséltem bele túl sok dolgot kettőnk kapcsolatába. Jobb még most véget vetni ennek. Nem akarok belelátni semmit, de ha mi most négy napot kettesben töltünk, távol a világtól, akkor elveszek. Örökre. - Nem akarom, hogy elmenjünk. Csak a forgatókönyv köt össze minket. Azt akarom, hogy ez így is maradjon. - Mi ez a pálfordulás? - a keze lecsúszott a vállamról. - Semmi. - Amíg el nem mondod, sehova nem megyek! Ne feledd, van négy napom, hogy itt szobrozzak! 21. fejezet - " Mindennek ára van. Még az én boldogságomnak is." 2016. március 22., kedd | 0 Hozzászólás
Hey, sweeties!
El sem hiszem, hogy megint találkozunk! :-)
Akárhogy is próbálok kutatni az agyamban, az, hogy minden nap blogoltam, utoljára 2012-ben fordult elő. Annyi tanulás mellett nem tudom, hogy volt annyi szabadidőm, de a bejegyzéseim nagy része egy-egy videóból, képből, vagy idézetből állt, ha több időm volt összegeztem az aznapomat.
Négy évvel később pedig azon ügyködöm, hogy befejezzek egy történetet, ami egy régi kedvencem főszereplésével pattant ki a fejemből. Ha valaki ilyesmivel vádolt volna akkoriban, biztosan kinevetem. Pedig a zenéje iránti szeretetem nem a közelmúltból eredeztethető. Ahhoz vissza kell ugornunk 10 évet.
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
- Izgulsz? - igyekeztem úgy kérdezni, mintha nekem semmit nem jelentene. Nem volt igaz. Baromira izgultam. Most teszteljük élesben az első önálló ügyem. Ráadásul némileg többen fogják látni, mint az eddigi eseteket. Eddig nem volt ekkora felhajtás egyik megbízásom körül sem. Voltak fontos emberek, akiknek kellettem, hogy átvészeljék a nehéz időket, de a média más. Szétszed. Mindent tudni akar. Nem kell messzire menni, csak Jackson 2005-ös meghurcoltatásaira. Arra az 5 hónapra, amikor csak azért vonult mindenki az utcákra, hogy elkapják a pillanatot, amikor Michaelt láthatják. Messze nem ekkora volt a súlya a mi ügyünknek, de pontosan úgy éreztem magam, mintha én lennék a bíró a Bereczki Zoltán kontra Magyarország ügyben.
- Egy kicsit... - a nappaliban ültünk. Néhány perc, és a biztonságot jelentő falak közül elindulunk ki a nagyvilágba, ahol mindenki arra lesz kíváncsi, hogy hol, mikor, miért, hogyan.
- Nyugi. Mindketten profik vagyunk. Bár nekem nincs végzettségem hozzá, eddig hitelesen játszottam más életét... Nem is tudom, mitől féltem jobban. Hogy tényleg mindenki látni fog, és nekem el kell játszanom egy szerepet, vagy az, hogy ez a szerep Zolit meglepi. A meglepetést itt nem jó értelemben mondom. Nehéz volt kivívni, hogy miután bevallottam, hogy rajongó vagyok, ezen túllépjen. Eleinte utálkoztunk, aztán igyekeztünk elfelejteni. Nem sikerült. Tudta, hogy kedvelem, én tudtam, hogy falakat épít körénk. Folyamatosan dobáltuk egymásnak az érzelmeink ingadozásait. Hol ő volt soron a hitetlenkedésben, hol én. Nem tudtam eldönteni, melyikünknek nehezebb. Neki mérlegelnie kellett, hogy valóban csak egy rajongó vagyok-e, vagy tényleg azon igyekszem, hogy segítsek. Olyan ember, aki nap mint nap a világ előtt éli az életét. Nem tudhatja, hogy nem-e csak egy kis csillogásra vágyom, amit általa kaphatok meg. Vannak emberek, akik azt is tudják, mikor és hol volt utoljára. Hősiesen bevallom, ha kést szorítanak a torkomhoz sem tudom megmondani, melyik középiskolába végzett, mikor jubilált a legutóbbi darabja, vagy éppen mikor született. Na jó, utóbbit az aktájából kileshetem. Gabi világított rá a legszebben: meg kellene ismernem ahhoz, hogy elengedjem. Útjára bocsátanom a hajót amiben ül, hogy én is szabad legyek. Zoli miatt sírtam először, hosszú évek után. Ez lett az én keresztem. Miután közölte velem, hogy nem létezem; egy lettem a többiek közül. Belegyúrt abba a masszába, ami tele van szerelmes üzenetekkel, és végtelen istenítésekkel, amikkel ő foglalkozik, de csak tessék-lássék reagál rájuk. Olyan szerepbe skatulyázott, amiről soha még csak hallani sem akartam. Mit érdekel engem, hogy éppen a mai napon hol ad interjút? Hova szarjak attól, hogy lefényképezték egy lóval? Nekem el kellett döntenem, hogy hagyom, hogy éljen tovább eszerint a kép szerint, vagy bizonyítsam be neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, amiért fizetett. Már, ha még elhiszem magamnak, hogy csak azért teszek mindent, mert szerződésünk van... - Tudod, mi szokott segíteni? - felé fordultam, és míg ő gondolkodott, a zenéim között kerestem a megfelelő dalt. - Ha bedobsz egy felest? - Nem tudom, mikor alakult ki benned a kép, hogy számomra az alkohol a megoldás... - tüntetőleg ráztam a fejem. - Amikor láttam, hogy úgy küldöd le a pálinkát, mintha víz lenne. - Karácsony volt. Nem tűnhettem gyengének. Még a végén semmit nem hoz a Jézuska. - Rendben. Mi szokott segíteni? - megadta magát, én pedig megtaláltam a dalt. - Mi ez? - meglepődött. Há! Bereczki-Teo: Kettő-egy. Lassan, de biztosan araszolok. - Firestarter. - Tessék? - The Prodigy. Bogárhátú zene. - Hogy micsoda? - Tudod, apám és én nem vagyunk éppen puszipajtások. Hogy még ennél is szebben fogalmazzak... Túl sok a közös bennünk ahhoz, hogy jól kijöjjünk egymással. Ez a dal viszont bármikor helyrebillent. Vele, vagy éppen a világgal. - Mit jelent az, hogy bogárhátú zene? - mintha csak most mesélném a kvantumfizikát... - Az első emlékem, ami ehhez a világhoz kőt, egy piros, bogárhátú Volkswagen. Az első kocsink. Emlékszem, hogy repül haza az oviból. Apám vezet, én a hátsó ülésen figyelek, mintha most kéne megértenem a világot. Közben ez a dal szól a saját keze által eszkábált kazettás magnóból, amin hetekig dolgozott, aztán nagyapámmal beépített a kocsiba. A Firestarter egy életérzés. Egy olyan muzsika, ami megmutatja, hogy az élet szép, ha pedig túl kicsinek érzed magad hozzá, hogy megértsd, csak hagyd, hogy végigkísérjen. Tudod, mi volt a legjobb koncertélményem? Amikor 18 évesen az Arénában erre a dalra ugráltam. - Gondolod, hogy segít? - hitetlenkedve nézett rám. A dal közben másodszorra indult el. - Semmi sem olyan biztos, mint a Firestarter!
*
Mire a vaku villantak, üres lett a fejem. Ez nem teljesen igaz. Egy másik dal; a Breathe vette át a gondolkodásom helyét. Egy másik bogárhátú zene, ami azt juttatja eszembe, hogy apám hogy veszi be a kanyart százzal, miközben én hátul ülök. Bár csak két éves voltam, mégis olyan érzés volt, mintha a világ az enyém volna. Repültem a Bogárral, miközben a basszus dübörgött a fülembe. Ha mást nem is, ezt majd egyszer megköszönöm apámnak.  Hazafelé ragaszkodtam hozzá, hogy végtelenítve hallgassuk az autóban. Így lett a szabadságból a győzelmi himnuszom. Mást sem csináltam az elmúlt négy órában, csak fogtam Zoli kezét, kedvesen mosolyogtam, és úgy tettem, mintha meg lennék szeppenve, mint egy újszülött őzgida. Tulajdonképpen egy szavunk sem lehet. Néhány kérdésre válaszoltam, szigorúan követtük a forgatókönyvet, legutóbb pedig a világ akkor látott utoljára ilyen szerelmes pillantásokat, mikor Beckhamék kezdő szerelmesek voltak. Bereczki mégis úgy ült mellettem a vezetőülésen, mintha karót nyelt volna. Vajon mit rontottam el megint... - Mi a franc bajod van? - a táskám a komódra dobtam. Az álcaként funkcionáló albérletbe mentünk haza, ahonnan egyébként ma már nem is látják őt távozni. Persze, azt senkinek nem kell tudnia, hogy a kanapén alszik. - Amióta beültünk a kocsiba, olyan fejet vágsz, mintha elrontottam volna a jeleneted egy kereskedelmi adó élő műsorában. - Semmi - vállat vont, és a konyhába vonult. Ehhez egészen vissza kellett másznia az előszoba folyosóján, nehezítő tényezőként ott loholtam a sarkában. - Ne szórakozz velem! Minden a terv szerint halad! El volt ájulva a fél világ, mennyire sziruposan oda vagyunk egymásért. Mi nem tetszett? - Minden jó volt. Nem szállhatnánk le a témáról? - Még mit nem! Most jön az a rész, hogy pezsgőt bontunk, és elszavalok egy Petőfi verset, csak úgy. Ha jól bírod az alkoholt, belefér egy Ady is - bármennyire is bosszantott, hogy valami nem tetszett neki, én túlságosan boldog voltam. Minden úgy sikerült, ahogy elterveztük. - Emlékszel, mikor a múltkor arra kértelek, hogy mesélj magadról? - olyan hirtelen fordult felém, hogy majdnem lefejeltem a mellkasát. - Igen? Hogy jön ez most ide? - Továbbra sem tudok semmit rólad. - Az I Need You a kedvenc dalom - emlékszem, hogy ezt mondtam neki. - Teszek George Harrisonra! - utánanézett. Arra is emlékszem, hogy nem ismeri annyira a The Beatles munkáit. Tehát rákeresett. Ezt a dalt Harrison írta. - Akkor? - Nem érted, igaz? - Jézusom, Zoli! Hagyd már ezt a rébuszokban való beszélést! Mit nem mondtam, és mit akarsz? - idegesített, hogy nem beszél egyenesen. Túlságosan száguldott még az adrenalin az ereimben. Elpusztíthatatlannak éreztem magam. Ebben csak megerősített a The Prodigy, ami a telefonomból üvöltött. - Mi a franc ez? És honnan jön? - olyan hévvel csattant fel, hogy összerezzentem. Valamit elhallgatott előlem, ebben szinte biztos voltam. Legalábbis, akkor húzza fel magát ennyire, ha valami nem olyan, ahogy ő azt képzelte. - Voodoo People, és a seggemből szól - vállat vontam, és kikerültem. A zene a farzsebemből üvöltött. - Merd azt mondani, hogy nem tetszik... - nem válaszolt, csak figyelte, mit csinálok. Elővettem egy-egy üveg sört mindkettőnknek, aztán felhúztam magam a konyhapultra. Így egy magasak lettünk. - Kérlek, fejtsd ki, mit is értesz azon, hogy semmit nem tudsz rólam! - intettem, mintha csak én lennék a zsűri elnöke, aki színpadra szólítja a vizsgázót. Nem számítottam rá, hogy hallgat rám. Egy lépéssel előttem termett, és olyan vizslató tekintettel fürkészett, amitől zavarba jöttem. - Hagyd, hogy megfejtselek. - Mi? - Hadd tegyelek búra alá, hogy megismerjem a titkaid - mindketten suttogtunk, holott teljesen feleslege volt. - Hogy gombostűre tűzz? - Hogy szabadon engedjelek. 20. fejezet - " Minek kéne valaki, akinek nincs élete?" 2016. március 20., vasárnap | 3 Hozzászólás
Hey, sweeties!
Nem gyakran fordul elő, hogy ilyen sűrűn érkezem, de mindennek megvan az oka. Itt a 20. fejezet. Ez éppen csak azt jelenti, hogy 4, azaz négy fejezet van vissza a történetből, illetve az epilógus. Egy másik, de hasonlóan fontos indok, amiért vállalom, hogy holnap mosott sz*r leszek a munkahelyen, hogy már nagyon várom a végét. Vannak indokaim. ;-)
Túl sok dolgot a visszajelzésekről nem tudok mondani, hiszen alig 24 órája, hogy fenn van a legutóbbi fejezet. Megint nem sikerült távol tartanom magam, és az érzéseim. Lassan kezdem megszokni. :-)
Fejezet!
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
Április közepére világossá vált, hogy esélyünk sincs rá, hogy tovább titkoljuk a "kapcsolatunk". Minden dátum előreugrott jó fél hónappal, aminek legfőképp Zoli cukrászdabeli akciója volt az oka. Mire rá egy hétre felsétáltunk a várhoz, az ország jó része tisztában volt vele, mi a helyzet.
Ezzel semmi gond nem lett volna, ha nem az kavarog a fejemben, hogy miért viselkedik úgy velem Bereczki, mintha folyton zavarban lenne mellettem, és hogy miért vagyok annyira pipa amiatt, hogy nem az én érdemem, hogy az események ilyen gyors ütemben kezdtek folyni. Túlságosan szerettem, ha minden szál az én kezemben fut össze. Ez a mostani üggyel sem volt másképp.
Ehelyett tehetetlenül néztem, hogy történnek körülöttem a dolgok. Hogy Emma és Pali boldogan sütikéznek együtt. Hogy egyre nagyobb a forgalom a cukrászdában; aminek a tavasz volt a fő oka, de egyre többen ismertek fel. Egy reggel követtek egészen a cukiig, aztán addig bujkáltak a tuják mögött, amíg kinyitottunk. Ez kicsit kellemetlen volt, de alapvetően élveztem, hogy egyre több a meló. Ez lett az egyetlen kiskapu, ha egy kicsit el akartam bújni. Amália bőrébe bújtam, és nemes egyszerűséggel csak ő voltam.
A lány, akinek a legnagyobb problémája, hogy nem zárnak be időben. Aki siratja az eltemetett barátságát egy egyszerű cukrásszal. Aki leárazáson veszi a ruháit, és pufidzsekit hord. Zavarja a lógós fülbevaló, és a sok smink. Aki azért hordja lófarokban a haját, mert így a legcélszerűbb.
Szerettem ez a lány lenni. Kár, hogy hiányzott a felsorolásból, hogy olyasvalakiért van oda, aki sosem lehet az övé. Itt kanyarodunk vissza Zolihoz.
Ötletem sem volt az utóbbi hetekben, hogy mi baja lehet. Többször rákérdeztem, de tulajdonképpen csak illemből. Még mindig nem tartottam fontosnak, hogy jóban legyünk, hogy több legyen köztünk, mint illuzionista-megrendelő kapcsolat. Szerettem volna, de amiket azon a napon vágott a fejemhez, mikor utánam jött a Balatonhoz, egyszerűen nem mentek ki a fejemből. Gyakorlatilag tárgyiasított. Egy illúziónak állította be az egész életem, aminek semmi köze a valósághoz. Ezt sosem felejtem el neki. Talán ez az oka a viselkedésének. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem felejtek. Nem is akarok. Pár hónap, és többet nem is látjuk egymást. Igaz, egy városon osztozunk majd, de nem lesz közünk egymáshoz. Azt hiszem, visszafestetem a hajam szőkére. Könnyebb lesz elvegyülni, és jól is állt. Amália túlságosan hasonlít rám, ezzel a fejszerkezettel többet nem rohangálhatok. Hiányozni fog a barna haj...
*
- Szóval a premier - bólintottam, és beírtam a naptárba a pontos adatokat. Zoli tisztes távolból figyelt.
- Sosem fogom megszokni, hogy ilyen furán fogod a tollat - a fejét rázta, én meg majdnem megdobtam a tollal. Számtalanszor lovagolt a témán. Így kényelmes.
- Nem kell már sokáig szörnyülködnöd rajta.
- Hihetetlen, hogy már fél év eltelt...
- Hidd el, hamarabb itt lesz a vége, mint hogy ezen újra meglepődnél. Ha benne vagy, hamar eltelik. A tervezés, meg az utómunka sokkal melósabb. Bár ez az én gondom - összecsaptam a noteszt, és a kanapé mellett heverő táskámba süllyesztettem.
Április végén egy filmbemutatón mutatjuk meg magunkat. Az első olyan szereplésünk lesz, ahol ország-világ láthatja, hogy együtt vagyunk. Már, amennyire.
A mai forgatókönyv egyszerű. Zoli kiválasztott egy forgalmasabb időpontot, amikor néhányan láthatják, hogy leparkol a házunk előtt, aztán bejön. Pár órára itt felejti magát, aztán a sötétség leple alatt elsunnyog. Ezt a néhány órát viszont valamivel ki kell tölteni. Két órája van itt, ami alatt már egyszer megvertem 'Gazdálkodj okosan'-ban, ő meg háromszor Malomban. Harminc perce csak bámuljuk a tévét.
 - Mesélj magadról - felém fordult, közben rátérdelt a távirányítóra, ami átkapcsolta a tévét a Star
- Ó, várj - elnéztem a jobb füle mögött, és igyekeztem mindent összeszedni Amáliáról. - Vidéki lány a nagyvárosban, aki tanult külföldön is. A kedvenc mesém a Kacsamesék, és utálom a kelbimbót...
- Nem! Magadról mesélj! - nevetve intett le. Megütközve nézte rá. - Ne nézz már így! Mesélj Egry Teodóráról!
- Miért mesélnék magamról?
- Mert te már egy csomó dolgot tudsz rólam, de én rólad csak annyit, amennyit magamtól találtam ki. Fél éve szinte minden nap együtt vagyunk, mégsem tudok rólad semmit. Mi volt a kedvenc tantárgyad a gimiben? Volt háziállatod?
- Kémia. Tacskóm volt mindig... - vontatottan beszéltem, mintha csak arra várnék, hogy hirtelen meggondolja magát, és újra csendben ülünk.
- Kémia? - kíváncsiság csillant a szemében.
- Igen. Felvételiznem is kellett. Előre kellett tanulnom az egész nyolcadikos anyagot. A felvételi előtti éjjelt a bátyám szobájában bőgve töltöttem. Üvöltöttem vele, hogy nem fog menni. Féltem, hogy nem vesznek fel. Csak miatta jelentkeztem abba az iskolába.
- Van egy bátyád?
- Két évvel idősebb - bólintottam. - Ügyvéd. Az Illúziónak dolgozik. Ahogy nagyjából mindenki a családban.
- Miért választottad ezt az életet?
- Az újdonság varázsa. Amikor belecsöppentem, éppen, hogy túl voltam a tinédzser éveimen. Nem voltam problémás, vagy ilyesmi, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Az első ügy alatt olyasmit éreztem, amit azelőtt soha: tökéletesen sikerült minden, amit elterveztem. Előtte csak firkálgattam, és dobolni tanultam. Egyikben sem voltam kiugróan tehetséges. Inkább csak szorgalmas. Rájönni arra, hogy jól csinálok valamit, csodálatos érzés volt, az pedig, hogy ez pont az illúziókeltés, földöntúli öröm volt. Sem apa, sem a bátyám nem igazán érdeklődött a családi vállalkozás iránt. Úgy tűnt, mi leszünk a fekete bárányok, akiket nem érdekel a dolog. Aztán jöttem én, és taroltam.
- Sosem bántad meg?
- Egy pillanatra sem - határozottan ráztam a fejem. Tényleg nem. Ebben voltam jó. Ez volt az életem. - Gondolom, te sem kérdőjelezted meg soha magadban, hogy énekes akarsz lenni. Én világ életemben arra vártam, hogy kiderüljön, hogy mennyire jó illuzionista vagyok, és bekerüljek a céghez.
- Nem hiányzott soha, hogy normálisan élj? Mint mondjuk Lia.
- Lia normálisan élne? A Bereczki Zolival lelkizik, miközben a tévében az Enterprise legénysége éppen távoli világok meghódításán fáradozik. Négy nap múlva végigvonul egy hosszú folyosón, ami fotósokból áll, és megmutatja, hogy ő az a lány, aki elvarázsolta Bereczkit. Én nem nevezném az életét normálisnak.
- Sosem hiányzott a szerelem?
- Voltam szerelmes.
- Mi történt? - nem nagyon akartam belemászni a témába, de talán azzal is megelégszik, ha csak dióhéjban mesélek el néhány sztorit.
- Diákszerelem volt. Elmúlt, ahogy az általában lenni szokott.
- Tudott róla, hogy mit csinálsz?
- Persze, hogy tudott. Lépten-nyomon azzal villogtam akkoriban, hogy már a családi bizniszben vagyok. Dagadó mellekkel meséltem a nagybátyámról, és arról, mennyivel jobb fej a dédapám, mint Houdini valaha is volt. Nem, mintha Houdinit ismertem volna...
- Nem zavarta?
- Fiatalok voltunk, és azt képzeltük, miénk a világ. Plusz én voltam a főnyeremény. Bolond lett volna otthagyni.
- Szóval menő voltál az iskolában? - mosoly bujkált a szája szélén, amit rám ragasztott.
- Minden adott volt, hogy az legyek. Jó családból származom, nagydumás voltam, és abban az időben szép. Könnyen barátkoztam, jól tanultam, jól sportoltam.
- Mindenki téged akart...
- Meg volt rá az okuk - vállat vontam. Nem tudom, miért olyan nagy szó ez. Népszerű voltam az iskolában. Nagy dolog...
- Most is téged akarnak.
- Mi?
- Csak olvasom a megjegyzéseket a képeim alatt. Kedvelnek téged. Persze, ez nem lep meg.
- Remek! Utálom, ha az emberek elítélik, amit nem ismernek. Sekélyes. Legalább arra lesz időnk, hogy kicsit megismerjenek, mielőtt eltűnök. Mármint, nem kell közönségtalálkozó, vagy ilyesmi, csak lássák, hogy egy vagyok közülük. Bármelyikük lehetne a helyemben - fellelkesedtem, hogy visszakanyarodtunk a munkára. Kezdtem unni, hogy magamról beszélek.
- Nem lesz valami hiteles, ha folyton meglepődöm én is, mert nem ismerlek.
- Azt hittem, elég volt a mesedélutánból - sóhajtva pakoltam magam alá a lábaimat.
- Akkor nem értettél meg... - a fejét rázta, mint a szomorú elefántok.
- Mit nem értettem meg?
- Azt kértem, mesélj magadról.
- Mit akarsz még tudni? Hogy az I Need You a kedvenc dalom? Hogy szeretem a klasszikus dolgokat? Hogy bakeliteket gyűjtök, és félek a pókoktól? - nem akartam megint veszekedésbe fojtani egy beszélgetést. Ahogy kezdett felszökni a pulzusom, vettem két mély lélegzetet, aztán mélyen a szemébe néztem. - Miért akarod, hogy meséljek magamról?
- Ismerni szeretnélek - nem nézett a szemembe. Először elbámult a fülem mellett, aztán a tévét szugerálta, mintha ezzel ő is teleportálhatna az űrhajóra.
- Miért? - behajoltam a tévé elé, hogy mindenképpen rám nézzen. Átnézett rajtam, és vállat rántott, mint egy kisgyerek, akit rajta kapnak, hogy a sarokba dobta a háziját. - Bökd ki!
- Nem akarom, hogy csak egy illúzió legyél...
19. fejezet - " Borzasztó béna amorózó vagy." 2016. március 19., szombat | 0 Hozzászólás
Hey, sweeties!
A legutóbbi fejezeten felbuzdulva már tegnapra terveztem az új részt, de sajnos későn értem haza a melóból, és alig estem be az ágyba. Jön az ünnep, a vendéglátóipar meglódul, nincs mese.
Mire ezeket a sorokat írom, már sok mindenen túl vagyok, ami pontosan ahhoz kellett, hogy ez a fejezet megszülessen. Nem mondom, hogy saját kútfőből, az én érzéseim, de azt sem, hogy nem. Vannak bennfentesek, akik tudni fogják, hogy merre billen a libikóka.
Nem szeretnék túl sokat hozzáfűzni a fejezethez. Köszönöm, hogy vagytok! :-)
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
" Ne haragudj. Szabadnapom van, beszélünk? Amúgy boldog "hónapfordulót". "
Pár nappal később világossá vált, hogy a legutóbbi veszekedés alkalmával talán... Esetleg elvetettem a sulykot. Részben nekem volt igazam, hiszen ha nem ért egyet valamivel a forgatókönyvvel kapcsolatban, csak szólnia kell; leülünk, és átnyálazzuk.
Ehelyett gondolt egyet, és megcsókolt. Nem gondolt semmire, csak ment a feje után. Se következmény, se semmi, csak bumm. Na és, ha titkon én is egy vagyok azok közül a rajongói közül, akik a legapróbb jeleket is kezdeményezésnek veszik? Vagy elhiszem, hogy kellek neki, mert a lakótársam egyszer azt mondta? Nem tudom mit szólna, ha mától boldog-boldogtalannak mesélném, hogy kedvel, és akar tőlem valamit...
Persze, nincs kizárva, hogy egyszer ez történik. Hallottunk már ilyen történetet is. De az az ember nem én leszek.
*
- Mit csinálsz? - kérdezte Gabi, a legjobb barátnőm. Nemrég jött egy üzleti ügy miatt a fővárosba, közben pedig elintézte, hogy egy napot egymással töltsünk. 16 éves korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk. Ő az az ember, aki felöklelne értem egy bikát, én miatta hajlandó lennék örökre letenni a káros szenvedélyeimről. A lakásom ebédlőjében ültünk. Én veszettül vertem a klaviatúrát, ő éppen lecsukta a laptopját, hogy aznapra félretegye a munkát.
- A jövő keddi forgatókönyv. A budai várba megyünk Zolival. Az én ötletem volt. Ezer éve nem jártam a labirintusban.
- Mi a helyzet veletek? Hogy megy az ügy?
- Egész jól - vállat vontam, és úgy tettem, mint aki nem érti a kérdés valódi tartalmát. Az érzéseimre volt kíváncsi. A véleményemre. Hogy mit gondolok erről az egyre kacifántosabb álomképről.
- Hogy tetszett neki az ötlet? - mindig ezt csinálja. Először hagyja, hogy azt higgyem, nem is akar lelkizni, aztán egyszer csak puff, már sírok is, mint egy kisgyerek.
- Rábólintott. Ha klausztrofóbiája lesz, majd kijövünk, vagy megfogja a kezem.
- Értem.
- Gyerünk, kérdezz rá!
- Mit gondolsz róla? Láttam, hogy kedveled azelőtt. Nem volt durva, de bevallom, a harmadik koncertet zsinórban már kicsit untam. Szóval?
- Nem tudom... Tényleg olyan ez, mint egy illúzió. Itt van, de még sincs.
- Mint például?
- Nem láttál, mikor megtudtam, hogy újra összejött azzal a nővel. Úgy üvöltöttem a Virággal, mint egy sakál. Nem haragudtam rá, vagy ilyesmi, csak nem értettem. Ha lépten-nyomon azt hangsúlyozza, hogy mennyire imádja, ha egy nő természetesen szép, mi a szar már, hogy a három kiló smink-festett hajú csaj kellett neki? Mondom mindezt úgy, hogy még csak nem is álmodtam vele, pedig az ember általában azzal álmodik, akivel napközben is tele van a feje. Nem. Ez kamu. Ha azt álmodnám, hogy együtt vagyunk, és minden király, már rég elvesztem volna. Áldom az eget, hogy ezt az oldalát nem kaptam meg, és nem hülyülök bele egészen.
- Akkor mi volt a baj?
- Hogy jobb lennék. Az elmúlt néhány hónapban elég sok mindent megtudtam róla. Nem állítom, hogy mindenben hasonlítunk, de Istenem, mekkorákat lehet vele veszekedni...
- Ez komoly? - úgy nézett rám, mint egy ufóra. - Azért vagy oda érte, mert jókat veszekedtek?
- Nem vagyok oda érte! Kedvelem. Utáltam. Megvetettem. Ez a hullám tetszik benne. Hogy sosem
tudom, mit hoz a holnap. Ő viszont még mindig úgy kezel, mintha egy lennék a rajongói közül. Egy, fizet azért, hogy kedves legyek. Kettő, miért annyira nehéz elfogadni, hogy egyszerűen csak barátkoznék? - persze, ezt nem az utóbbi két hónapra értettem. A szilveszter előtti állapotok néztek ki hasonlóan. Olyan volt, mintha mindig attól félne, hogy a nyakába ugrom. Oké, értem én, hogy ő a Bereczki Zoli, de azért... Nem mindenki a bugyiját akarja dedikáltatni.
- Gondolj csak bele, neki mennyire nehéz lehet... Naponta legalább száz levelet kap a rajongóitól, aminek nagy részére gondolom igyekszik reagálni. Olvassa azt a rengeteg üzenetet. Lehet, hogy tetszik neki néhány szófordulat, de mégis honnan tudná, hogy neki, nem pedig a sztárnak szólnak? Erre nincsen szűrő...
- Értelek, de nem mindenki letépni akarja az inget a kedvencéről. Kedvenc... Már megint ez az undorító szó. Tényleg megismerném őt. Néha jobb lenne, ha csak úgy összefutottunk volna valahol. Ha nem lenne ez a sok manír, meg kötelezettség. Ha csak két idegen lennénk, akik leülnek egymás mellé a vonaton.
- Mennyivel lennél előrébb, ha ismernéd?
- Nem tudom. Talán jobban megérteném. Sok rajongó úgy kezeli, hogy ezt meg azt tud róla, és azt hiszik, mindent tudnak. Hogy ismerik. Ugyan, hagyjuk már! Négy mondatnál többet írt? Húha... Be ne szarjak. Őt ismerném meg. Zolit. Nem Bereczki Zolit. Ne akarok mellékneveket a neve mellé. Bármennyire is próbálok pártatlan lenni, még nekem is eszembe jut néhány.
- Beszélj vele!
- Most éppen megint fasírtban vagyunk...
- Mit csináltál?
- Mi? - hüledezve néztem rá. - Miből gondolod, hogy én vagyok a hunyó?
- Olasz vér is van benned, és hirtelen vagy. Azért is képes lennél leordítani a fejét, mert kivitte a szemetet - sajnos túl jól ismer. Igaza volt.
- Ez nem ilyen egyszerű...
- Miért? Együtt dolgoztok! Gyerünk, oldd meg!
*
" Boldog "hónapfordulót". Próbán vagyok, később hívlak. "
Ha eddig nem voltam benne biztos, most már elhittem, hogy megbántódott. Talán tényleg kicsit kemény voltam. Ezért is voltam hajlandó beadni a derekam, és én kezdeményeztem. Ez minden tekintetben nagy szó. Sose futok senki után, és általában nem látom be, ha hibázom. Ha mégis, magamban puffogok, és inkább igyekszem egyedül megoldani a helyzetet, hogy még véletlenül se kelljen segítséget kérni. Az nem az én formám.
A hétfő Gabié volt, amit pezsgőzéssel, karaokéval, és a régi törzshelyeink felkeresésével töltöttünk. Többet nem hozta szóba a Bereczki-kérdést, de láttam rajta, hogy még kicsit szeretne lovagolni rajta. Majdnem éjfélt ütött az óra, mikor rákiabáltam, miután már azzal is előállt, hogy olyan emberek vagyunk, mint a többiek a planétán. Miért ne lehetne közöttünk szorosabb kötelék, mint munkakapcsolat. Azért. Ez mind volt a válaszom.
A kedd az idegeskedésé volt. Bár Zoli nem jelölt meg konkrét időpontot, én gyarló halandó azt feltételeztem, hogy nem 16 órás próbán van. Végül késő délután csörrent meg a telefon. Közömbösen csevegtünk, aztán felvetettem, hogy feljöhetne egy teára. Szilveszter óta nem teáztunk együtt.
Így kötött ki újfent a lakásban, a koalás bögrét forgatva.
- Mi volt a baj? - úgy szegezte nekem a kérdést, mintha éppen válófélben lennénk.
- Semmi. Úgy értem, meglepődtem. És ez nem tetszett.
- Az nem tetszett, hogy jó irányba mozdultunk. Az nem tetszett, hogy valaki helyetted irányított, és ez tetszett. Miért nem mered elképzelni, hogy a világ lehet szép, és vannak csodák? - elevenemre tapintott.
- Mert akkor nem lenne igazi... - csak bámultam, ahogy a fekete ital örvénylik a bögrémben.
- Hogy érted ezt?
- Ez egy körforgás. Azt mondják, ha valamire pozitívan gondolsz, bevonzod. Hát belegondolsz, és beleéled magad. Elhiszed, hogy megtörténhet. Aztán jön a felismerés, hogy sosem történhet meg, mert te is csak egy vagy a sok közül, nem pedig a lottó ötös. Akkor elkezded a negatív energiákat küldeni, amitől aztán nem is válik soha valóra semmi, amit szeretnél. Később berezelsz, hogy hoppá, erre pozitívan kellene gondolni... A kör bezárul. Ott vagy, ahol a part szakad - sóhajtottam, és megkockáztattam, hogy ránézzek. - Ez volt a baj. Hogy jól csináltad, és én ezt akartam az elejétől fogva. Egyenlő fél akartam lenni, hogy partnerek legyünk. Aztán te meglépted, jól csináltad. Kiráztad a kisujjadból, én meg megijedtem, hogy túl jó volt. Féltem, hogy átveszed a vezető szerepét. Nekem már annak kellene lennem. Tudod, most az irodámban kellene ülnöm, és jelentéseket olvasnék kék kiskosztümben. Ehelyett egy énekest pátyolgatok, és még magamat is utálom, mert élvezem, hogy terepen vagyok.
- Ezzel még nagyobb kört nyitsz. Én csak az ugródeszkád vagyok, de ha nem hagyod, hogy segítsek, te sem tudsz nekem...
- Tudom.
- Akkor? Segítesz, hogy én is segíthessek? - megint felnéztem a teából. Ó, ha tudná, hogy rég teszek az előléptetésre... Hogy eszembe sem jut, hogy mi lesz utána? Sejti vajon, hogy őt akarom megismerni, és teszek a szabályaimra?
- Rendben, segítek - szélesen mosolygott rám, és belekortyolt a teájába. Nagyot dobbant a szívem, és inkább én is az italommal foglalkoztam, mielőtt még magamnak azt találom mondani, hogy mennyire helyes a mosolya.
|
