|
KÖSZÖNTŐ
Egy újabb történetet találsz a blogon, ami az én egyik újabb agymenésem. Egy dolog mégis más: ilyen nincs még egy. A történet egy méltán népszerű figurával foglalkozik; Bereczki Zoltánnal. Hadd szögezzem le, hogy semmilyen kapcsolatban nem állok vele (sajnos), így minden, amit itt találsz csak az én kitalációm, Ő semmilyen formában nem működik közre. Ez a blog, a történet arra hivatott, hogy elmeséljem nektek, mennyire, és miért szeretem Őt. Jó szórakozást, tarts velem!
WATTPAD
ARCHÍV
KREDIT
© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra.
|
16. fejezet - "Nekem Oscar járna. Neked az, hogy elfelejtsenek."
Hey, sweeties!
Fel nem foghatom azt a rengeteg szeretetet, és visszajelzést, amit a pangó napokban kaptam Tőletek! Először is szeretném megköszönni, hogy egyre többen jegyzitek a véleményetek, ez talán a legszebb, amit kaphatok!
Ma kaptam egy díjat is, ez az oldal első díja, kérlek, nézzétek el, hogy csak a következő napokban teszem fel.
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy az utóbbi fejezet is tetszett Nektek, és talán egy kicsit meg is lepődtetek. Nem szerettem volna ennyire negatív irányba fordulni Zolival, de sajnos ez kell ahhoz, hogy később szebb pályát fussunk az ő karakterével is. Fura róla így beszélni. Úgy értem, mint a történet szereplője. Annyira hús-vér valójában képzelem el, hogy furcsa visszatérni a valóságba, és rájönni, hogy nincs is közünk egymáshoz.
A szünetnek, bevallom; nem volt oka. Egyszerűen csak elmaradt, hogy este leüljek. Fáradt voltam, nem tetszik az új hajszínem, és még tengernyi mondvacsinált indok, amiért mellőztem az írást. Ma viszont a villamoson megszületett a végleges vázlat, a telefonomból énekel Iwan Rheon; jöjjön hát az új fejezet! :-)
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
Akkor jössz rá, hogy elveszítettél valamit, vagy valakit, amikor melletted van. Amikor egy karnyújtásnyira ül tőled, és egyszerűen nem vesz tudomást a létezésedről. Besüpped a kanapé a súlya alatt, és csak azt az átkozott laptopot bújja a forgatókönyv miatt.
Utáltam. Minden okom megvolt rá.
A vidámparkos szerelmi jelenet előtti kedden, azaz tegnap mentem először dolgozni. Mindenki elárasztott a szeretetével, ömlöttek rám a jókívánságok a munkahelyen. Egyre jobban szerettem ott dolgozni. Úgy éreztem, egy olyan közösség tagja vagyok, ahol magamért becsülnek, nem pedig a munkám miatt. Kérdés, mennyire hívhatom magam magamnak, mikor egy másik nő bőrébe bújok minden reggel, mikor felkötöm a hajam.
Reggel világosodtam meg. Az új könyvemmel voltam elfoglalva a villamoson. Sosem olvastam még francia thrillert. Új élmény, és kellemes csalódás volt. Talán kicsit lehetett volna naturalisztikusabb. Minden kívánságom nem teljesülhet.
A könyv lapjai között egy néhány centis kép lapult Zoliról, amit poénból kaptam Emmától. Pöttyös volt a hetilap nyomtatása, de a megszokott féloldalas mosoly és a karba tett kezek tökéletesen kirajzolódtak a silány minőségű papíron. Szerettem azt a képet. Tudtam hogy az a mosoly nyilván nem őszinte, hanem csak a kamerának szól; mégis megnyugodtam tőle. Egy olyan görbe volt, ami még azokra az időkre emlékeztetett, amikor lustán dúdoltam a dalait a fürdőkádban. Amikor majdnem Zolinak neveztem el a teknősöm. Amikor egy hasonló méretű képet Michael Jacksonról a telefonom hátuljára ragasztottam, és ugyanabban az újságban találtam egyet Zoliról is. Komolyan megfordult a fejemben, hogy a hátlap belső oldalába rejtem. Végül elvetettem a ötletet. Túl sokszor ejtettem le a telefonom, amitől egy idő után a tok túl laza lett. Lelepleztek volna.
Tegnap reggel a kis kép kiesett a könyvből. Pontosan a velem szemben ülő hatvanas nő lába mellé. Egy négyüléses helyet foglaltunk. Mellettem egy harmincas nő, velem szemben egy nagyjából velem egykorú srác. Megmerevedtem. Azonnal le akartam hajolni, és felvenni a képet. Aztán átfutott az agyamon, mit szólnának. A srác észre sem venné; az ablakon bámul kifelé. A mellettem ülő nő először felháborodna, hogy majdnem fellököm. Kvartettünk legidősebb tagja meglepődne, hogy miért nyúlkálok a lábához. Felkapnám a fotót, és felismernék. Jönne a sajnálat. Szegény lány, azt hiszi, vannak még csodák. Halvány álmokat kerget.
Hisz csak egy voltam közülük. Szánakoznának, hogy a reggel velük együtt utazó nő, abban reménykedik, hogy valaha észreveszi egy olyan magaslatokban létező férfi, mint Bereczki Zoltán. Nem kell, hogy nekik tetsszen. Lehet, hogy még csak tehetségesnek sem tartják. Nem is kell.
A lényeg a párhuzamos világok között van, amik sosem érnek egymásba.
Nem vettem fel azonnal a képet, így öt teljes megállón keresztül azon izgultam, hogy vagy az idős hölgy, vagy a fiatal férfi rálépnek, ráragad a cipőjük talpára, én pedig soha többet nem látom azt a képet. Elkezdtem ragaszkodni hozzá. Akartam azt a papírdarabot. Az életem része volt. Egy olyan, hetekkel ezelőtt még akár tökéletesnek is mondható élet egy darabja volt, amivel elégedett voltam.
A nő fészkelődött előttem. Tudtam, hogy le fog szállni. Irányba fordult, szerencsére békén hagyta Zoli képét. A srác továbbra is a budai bérházak elszíneződött falait figyelte. Ahogy a nő tette, én is készültem. Végigpörgettem a rövid jelenetet fejben, ahogy a másodperc tört része alatt felkapom a papírt, és visszadugom a könyv lapjai közé, mielőtt még bárki felismerhetné az alakot.
A villamos lassított, a néni az ajtóhoz csoszogott, én pedig pontosan úgy tettem, ahogy azt a fejemben láttam. Csakhogy ahelyett, hogy elrejtettem volna a képet, egészen a végállomásig szorítottam, ahol csak azért tettem el, mert fel kellett szabadítanom a másik kezem a táskámnak. Tizenkét megállón keresztül úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Még délután is zsibbadt kicsit a mutató- és hüvelyk ujjam. Attól féltem, ha elengedem, mindent elengedek.
Elszállnak az évek, amíg gyanútlanul szerettem. Amíg csak azzal foglalkoztam, hogy mikor láthatom egy újabb előadásban. Amikor elemeztem a fellépéseit, és gondolatban vállon veregettem, amiért szinte egy hangot sem vétett az előadása alatt. Amikor elképzeltem, hogy órákat tudnánk beszélgetni Jackson munkájáról, és egymás szavába vágva bizonygatnánk a másiknak, hogy mennyire szeretjük az énekest.
*
- Mehetünk végre? - visszahúzta a teraszajtót, és a zsebébe süllyesztette a telefonját. Látszott rajta, hogy a háta közepére sem kíván. Ahogy én sem.
- Hozom a táskám.
- A kocsiban várlak - bólintottam. Ő jobbra, én balra. Puhán csapódott az ajtó mögötte. A kedvenc retikülömbe szórtam a legszükségesebb dolgaimat, utoljára leellenőriztem a tükörben a tökéletes Jermann Amália arcom, aztán Zoli után mentem.
Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy emberek közé mentünk, igaz, nem egy piros felirattal a homlokunkon, hogy egy párt alkotunk. A terv az volt, hogy halál nyugodtan végigmegyünk az állatkerten, és úgy teszünk, mintha senki nem venné észre, ki sétál az elefántok között.
Halkan búgott a motor. Zoli már a volán mögött ült, mereven az utat bámulta. Eddig mindig megvárt, és kinyitotta az ajtót. Úgy tűnik, elvesztettem ezt a kiváltságot. Beültem mellé, és hasonló hallgatásba burkoltam magam. Még az is komolyan megfordult a fejemben, hogy bedugom a fülhallgatóimat, és inkább Depeche Mode-ot hallgatok. Abban a fél órában, míg kocsikázunk, kényelmesen meghallgathattam volna a kedvenc dalaimat.
- Zavar a rádió?
- A tiéd - vállat vont, mintha nem hallotta volna a szavaim élét. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne valamelyik dalszövegével vágjak vissza. Bekapcsolta, a teret ismerős dallamok töltötték meg. Már amennyire. Csak a cukrászdában hallom őket, ott is ez az adó szól. - Minden rendben a jelenettel? Még változtathatunk apróságokon, ha nem tetszik.
- Nekem jó.
- Le is fújhatjuk.
- Hogy érted ezt? - lefékezett a piros lámpánál.
- Úgy tudom, van, ki vigasztaljon. Neki fizetned sem kell.
- Honnan veszed ezt? - a meglepettségen túl ott bujkált a hangjában a leleplezett kisgyerek is.
- Tudom. Talán kivehetjük a Városligetet. Felesleges a romantika.
- Akarom a Városligetet!
- Akkor a kacsákat?
- Az átkozott kacsákat is! - mire zöldre váltott a jelzőlámpa, úgy lőtt ki a kocsival, mint egy űrhajó.
Úgy tettem, mintha nem érdekelne az indulatossága. A karfára könyököltem, és az utat figyeltem. Ő a vezetésre koncentrált.
Egészen addig, míg a zebrákhoz értünk, egy szót se szóltunk egymáshoz, csak amennyit feltétlenül muszáj volt. Verbális elemek nélkül is tökéletesen eljátszottuk, hogy hétköznapi szerelmes pár vagyunk.
Minden zökkenőmentesen ment. Néhányan titokban képet készítettek rólunk. Ahogy boldogan simogatjuk a kecskéket. Zoli a hüllőknél védelmezően átölel, mert félek. Megosztozunk egy kis üveg vízen. Végtelenül romantikus volt.
 - Hova mész?
- Gyere! - eszem ágában sem volt. Elfáradtam.
- Muszáj?
- Gyere már! Mutatni akarok valamit...
- Nincs már semmi a forgatókönyvben. Eszünk a tó mellett, és mindenki megy a dolgára. Nem mehetnénk enni?
- Öt perc az egész! - sóhajtva kullogtam utána. Egy nemrég épült rész felé vezetett ahol még nem jártam. - Na? - őszintén kíváncsi volt a reakciómra. Mint az ötéves kisgyerek, aki a firkáját tartja az anyja felé, mondván, hogy az egy rendőrkapitányság. Két elkerített farönk mellett állt meg. Az elbújtatott hangszórókból vadállatok kurjongattak.
- Ez két elszáradt kóró, amire leveleket pakoltak. Ez olyan nagy szám?
- Ott! - magához húzott, és az egyik ág másik oldalára mutatott. Egy szürke szőrcsomó szuszogott rajta.
- Koala...
Elérzékenyültem. Hát emlékezett rá. Mosolyogva néztem fel rá, a pillanat tökéletesen beleillett a délutánba, holott ez az ő személyes magánakciója volt.
- Teo, te vagy az? - szétrebbentünk a hangra. A meghitt pillanat elszállt. Ismerős volt a bariton.
- Ágoston!?
- Mi újság, kislány? - mosolyogva ért mellénk, és azonnal a karjai közé zárt. Még mindig ugyanaz a parfüm. Mögötte Balázs, az élettársa, hasonlóan üdvözölt. - Mintha csak tegnap váltunk volna el... Mármint, érted!
- Jesszus! A frászt hoztátok rám! De jó látni titeket! - őszintén örültem nekik. Zoli meg csak állt, mintha most nézné végig, ahogy Disney-t felkeltik a hibernációból. - Ó, hadd mutassam be Zolit. Zoli, ők itt Ágoston és Balázs, az előző ügyem. Srácok, ő pedig a mostani - illedelmesen kezet ráztak, de Bereczki továbbra is hallgatott.
- Nem arról volt szó, hogy vége a terepnek, és a háttérben maradsz? - Balázs vette át a szót.
- Úgy volt... - hirtelen nem tudtam mint mondani. Egy pillanatra elméláztam a hortyogó koalán. - De nehéz letenni a lantot.
- Az biztos! Kérdezd meg a drágalátos "ex" férjedet, mekkora harc elrángatni az íróasztala mellől!
- Szeretem a munkám... - Ágoston védekezően maga elé tartotta a kezét. Mind nevettünk, kivéve a fapofát mellettem. Neki csak egy görbe vonalra futotta. - De mégis... Teo. Vagy várj, hogy hívjalak most?
- Amália.
- Ó, mint Sissy! Hát persze, hiszen odavagy érte!
- Na! Csak csínján a szavakkal. Szeretném a haját magaménak tudni - Zoli úgy nézett ki, mint aki mindjárt elfut.
Kényelmetlenül érezte magát a kialakult helyzetben. Gondolom olyan lehetett, mint újnak lenni egy régi barátokból álló csapatban. Kívülálló volt. Nem ismerte a belsős poénokat, és nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy valaki ismeri a valós okát, hogy miért vagyok vele.
Persze, hazudhattam volna, de kicsúszott a számon. Ágostonnak nem hazudtam soha, és mivel bőven eleget látott munka közben, azonnal kiszúrta volna, ha nem is mondom el. Miután Ágostonéknak leesett, hogy éles helyzetben zavarnak, profi módjára viselkedtek, és eljátszották a rég nem látott barátokat, akiket Zoli nem ismerhet. Innentől kezdve könnyebb volt a helyzet, és kicsit Bereczkit is feloldották.
Ne sokáig tartottak fel, ők a zsiráfokhoz igyekeztek, Zolinak pedig fontos lett, hogy hamburgert egyen, úgyhogy elváltunk egymástól, ki ki a maga útján ment tovább.
*
- Borzasztó béna voltál - hatalmas adag sült krumplit nyomtam a számba. A hamburgere mögül rám sandított.
- Nem kellett volna elmondanod nekik.
- Jesszus, csak ezzel védekezel! Ha akartad volna, se tudtad volna eljátszani mások előtt, hogy mennyire oda vagy értem. Ezt kiszúrták volna. Szerelmesek egymásba. Azonnal észrevették volna, hogy az én derekam öleled, de más jár az eszedben - meglepett, mennyire tárgyilagosan kezeltem a dolgot.
- Senki nem mondta, hogy bárkire gondolok. Az ócska teóriáidat tartsd meg magadnak.
- Tehát nincs igazam! Micsoda meglepetés a Bereczki-világban - gúnyos éllel vágtam hozzá a szavakat.
A délutáni ebéd után a tó felé vettük az irányt. Hol andalogtunk körülötte, hol egy padra telepedtünk összebújva. Lőttünk pár képet, egyet én tettem fel a közösségi oldalakra, amin egymás kezét fogjuk, a fotóhoz csak két szívet biggyesztettem. Egy pirosat és egy kéket. Zoli engem tett fel. A tó partján állok; neki háttal, a copfomba kap a szél. A borús idő sem tudta elvenni a kép üzenetét; amit ő hosszabban fogalmazott:
" Vedd Ámor röpke szárnyát, s elszállsz a földről.* "
*William Shakespeare: Rómeó és Júlia /Kosztolányi Dezső fordítása
|
16. fejezet - "Nekem Oscar járna. Neked az, hogy elfelejtsenek."
Hey, sweeties!
Fel nem foghatom azt a rengeteg szeretetet, és visszajelzést, amit a pangó napokban kaptam Tőletek! Először is szeretném megköszönni, hogy egyre többen jegyzitek a véleményetek, ez talán a legszebb, amit kaphatok!
Ma kaptam egy díjat is, ez az oldal első díja, kérlek, nézzétek el, hogy csak a következő napokban teszem fel.
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy az utóbbi fejezet is tetszett Nektek, és talán egy kicsit meg is lepődtetek. Nem szerettem volna ennyire negatív irányba fordulni Zolival, de sajnos ez kell ahhoz, hogy később szebb pályát fussunk az ő karakterével is. Fura róla így beszélni. Úgy értem, mint a történet szereplője. Annyira hús-vér valójában képzelem el, hogy furcsa visszatérni a valóságba, és rájönni, hogy nincs is közünk egymáshoz.
A szünetnek, bevallom; nem volt oka. Egyszerűen csak elmaradt, hogy este leüljek. Fáradt voltam, nem tetszik az új hajszínem, és még tengernyi mondvacsinált indok, amiért mellőztem az írást. Ma viszont a villamoson megszületett a végleges vázlat, a telefonomból énekel Iwan Rheon; jöjjön hát az új fejezet! :-)
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
Akkor jössz rá, hogy elveszítettél valamit, vagy valakit, amikor melletted van. Amikor egy karnyújtásnyira ül tőled, és egyszerűen nem vesz tudomást a létezésedről. Besüpped a kanapé a súlya alatt, és csak azt az átkozott laptopot bújja a forgatókönyv miatt.
Utáltam. Minden okom megvolt rá.
A vidámparkos szerelmi jelenet előtti kedden, azaz tegnap mentem először dolgozni. Mindenki elárasztott a szeretetével, ömlöttek rám a jókívánságok a munkahelyen. Egyre jobban szerettem ott dolgozni. Úgy éreztem, egy olyan közösség tagja vagyok, ahol magamért becsülnek, nem pedig a munkám miatt. Kérdés, mennyire hívhatom magam magamnak, mikor egy másik nő bőrébe bújok minden reggel, mikor felkötöm a hajam.
Reggel világosodtam meg. Az új könyvemmel voltam elfoglalva a villamoson. Sosem olvastam még francia thrillert. Új élmény, és kellemes csalódás volt. Talán kicsit lehetett volna naturalisztikusabb. Minden kívánságom nem teljesülhet.
A könyv lapjai között egy néhány centis kép lapult Zoliról, amit poénból kaptam Emmától. Pöttyös volt a hetilap nyomtatása, de a megszokott féloldalas mosoly és a karba tett kezek tökéletesen kirajzolódtak a silány minőségű papíron. Szerettem azt a képet. Tudtam hogy az a mosoly nyilván nem őszinte, hanem csak a kamerának szól; mégis megnyugodtam tőle. Egy olyan görbe volt, ami még azokra az időkre emlékeztetett, amikor lustán dúdoltam a dalait a fürdőkádban. Amikor majdnem Zolinak neveztem el a teknősöm. Amikor egy hasonló méretű képet Michael Jacksonról a telefonom hátuljára ragasztottam, és ugyanabban az újságban találtam egyet Zoliról is. Komolyan megfordult a fejemben, hogy a hátlap belső oldalába rejtem. Végül elvetettem a ötletet. Túl sokszor ejtettem le a telefonom, amitől egy idő után a tok túl laza lett. Lelepleztek volna.
Tegnap reggel a kis kép kiesett a könyvből. Pontosan a velem szemben ülő hatvanas nő lába mellé. Egy négyüléses helyet foglaltunk. Mellettem egy harmincas nő, velem szemben egy nagyjából velem egykorú srác. Megmerevedtem. Azonnal le akartam hajolni, és felvenni a képet. Aztán átfutott az agyamon, mit szólnának. A srác észre sem venné; az ablakon bámul kifelé. A mellettem ülő nő először felháborodna, hogy majdnem fellököm. Kvartettünk legidősebb tagja meglepődne, hogy miért nyúlkálok a lábához. Felkapnám a fotót, és felismernék. Jönne a sajnálat. Szegény lány, azt hiszi, vannak még csodák. Halvány álmokat kerget.
Hisz csak egy voltam közülük. Szánakoznának, hogy a reggel velük együtt utazó nő, abban reménykedik, hogy valaha észreveszi egy olyan magaslatokban létező férfi, mint Bereczki Zoltán. Nem kell, hogy nekik tetsszen. Lehet, hogy még csak tehetségesnek sem tartják. Nem is kell.
A lényeg a párhuzamos világok között van, amik sosem érnek egymásba.
Nem vettem fel azonnal a képet, így öt teljes megállón keresztül azon izgultam, hogy vagy az idős hölgy, vagy a fiatal férfi rálépnek, ráragad a cipőjük talpára, én pedig soha többet nem látom azt a képet. Elkezdtem ragaszkodni hozzá. Akartam azt a papírdarabot. Az életem része volt. Egy olyan, hetekkel ezelőtt még akár tökéletesnek is mondható élet egy darabja volt, amivel elégedett voltam.
A nő fészkelődött előttem. Tudtam, hogy le fog szállni. Irányba fordult, szerencsére békén hagyta Zoli képét. A srác továbbra is a budai bérházak elszíneződött falait figyelte. Ahogy a nő tette, én is készültem. Végigpörgettem a rövid jelenetet fejben, ahogy a másodperc tört része alatt felkapom a papírt, és visszadugom a könyv lapjai közé, mielőtt még bárki felismerhetné az alakot.
A villamos lassított, a néni az ajtóhoz csoszogott, én pedig pontosan úgy tettem, ahogy azt a fejemben láttam. Csakhogy ahelyett, hogy elrejtettem volna a képet, egészen a végállomásig szorítottam, ahol csak azért tettem el, mert fel kellett szabadítanom a másik kezem a táskámnak. Tizenkét megállón keresztül úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Még délután is zsibbadt kicsit a mutató- és hüvelyk ujjam. Attól féltem, ha elengedem, mindent elengedek.
Elszállnak az évek, amíg gyanútlanul szerettem. Amíg csak azzal foglalkoztam, hogy mikor láthatom egy újabb előadásban. Amikor elemeztem a fellépéseit, és gondolatban vállon veregettem, amiért szinte egy hangot sem vétett az előadása alatt. Amikor elképzeltem, hogy órákat tudnánk beszélgetni Jackson munkájáról, és egymás szavába vágva bizonygatnánk a másiknak, hogy mennyire szeretjük az énekest.
*
- Mehetünk végre? - visszahúzta a teraszajtót, és a zsebébe süllyesztette a telefonját. Látszott rajta, hogy a háta közepére sem kíván. Ahogy én sem.
- Hozom a táskám.
- A kocsiban várlak - bólintottam. Ő jobbra, én balra. Puhán csapódott az ajtó mögötte. A kedvenc retikülömbe szórtam a legszükségesebb dolgaimat, utoljára leellenőriztem a tükörben a tökéletes Jermann Amália arcom, aztán Zoli után mentem.
Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy emberek közé mentünk, igaz, nem egy piros felirattal a homlokunkon, hogy egy párt alkotunk. A terv az volt, hogy halál nyugodtan végigmegyünk az állatkerten, és úgy teszünk, mintha senki nem venné észre, ki sétál az elefántok között.
Halkan búgott a motor. Zoli már a volán mögött ült, mereven az utat bámulta. Eddig mindig megvárt, és kinyitotta az ajtót. Úgy tűnik, elvesztettem ezt a kiváltságot. Beültem mellé, és hasonló hallgatásba burkoltam magam. Még az is komolyan megfordult a fejemben, hogy bedugom a fülhallgatóimat, és inkább Depeche Mode-ot hallgatok. Abban a fél órában, míg kocsikázunk, kényelmesen meghallgathattam volna a kedvenc dalaimat.
- Zavar a rádió?
- A tiéd - vállat vont, mintha nem hallotta volna a szavaim élét. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne valamelyik dalszövegével vágjak vissza. Bekapcsolta, a teret ismerős dallamok töltötték meg. Már amennyire. Csak a cukrászdában hallom őket, ott is ez az adó szól. - Minden rendben a jelenettel? Még változtathatunk apróságokon, ha nem tetszik.
- Nekem jó.
- Le is fújhatjuk.
- Hogy érted ezt? - lefékezett a piros lámpánál.
- Úgy tudom, van, ki vigasztaljon. Neki fizetned sem kell.
- Honnan veszed ezt? - a meglepettségen túl ott bujkált a hangjában a leleplezett kisgyerek is.
- Tudom. Talán kivehetjük a Városligetet. Felesleges a romantika.
- Akarom a Városligetet!
- Akkor a kacsákat?
- Az átkozott kacsákat is! - mire zöldre váltott a jelzőlámpa, úgy lőtt ki a kocsival, mint egy űrhajó.
Úgy tettem, mintha nem érdekelne az indulatossága. A karfára könyököltem, és az utat figyeltem. Ő a vezetésre koncentrált.
Egészen addig, míg a zebrákhoz értünk, egy szót se szóltunk egymáshoz, csak amennyit feltétlenül muszáj volt. Verbális elemek nélkül is tökéletesen eljátszottuk, hogy hétköznapi szerelmes pár vagyunk.
Minden zökkenőmentesen ment. Néhányan titokban képet készítettek rólunk. Ahogy boldogan simogatjuk a kecskéket. Zoli a hüllőknél védelmezően átölel, mert félek. Megosztozunk egy kis üveg vízen. Végtelenül romantikus volt.
- Hova mész?
- Gyere! - eszem ágában sem volt. Elfáradtam.
- Muszáj?
- Gyere már! Mutatni akarok valamit...
- Nincs már semmi a forgatókönyvben. Eszünk a tó mellett, és mindenki megy a dolgára. Nem mehetnénk enni?
- Öt perc az egész! - sóhajtva kullogtam utána. Egy nemrég épült rész felé vezetett ahol még nem jártam. - Na? - őszintén kíváncsi volt a reakciómra. Mint az ötéves kisgyerek, aki a firkáját tartja az anyja felé, mondván, hogy az egy rendőrkapitányság. Két elkerített farönk mellett állt meg. Az elbújtatott hangszórókból vadállatok kurjongattak.
- Ez két elszáradt kóró, amire leveleket pakoltak. Ez olyan nagy szám?
- Ott! - magához húzott, és az egyik ág másik oldalára mutatott. Egy szürke szőrcsomó szuszogott rajta.
- Koala...
Elérzékenyültem. Hát emlékezett rá. Mosolyogva néztem fel rá, a pillanat tökéletesen beleillett a délutánba, holott ez az ő személyes magánakciója volt.
- Teo, te vagy az? - szétrebbentünk a hangra. A meghitt pillanat elszállt. Ismerős volt a bariton.
- Ágoston!?
- Mi újság, kislány? - mosolyogva ért mellénk, és azonnal a karjai közé zárt. Még mindig ugyanaz a parfüm. Mögötte Balázs, az élettársa, hasonlóan üdvözölt. - Mintha csak tegnap váltunk volna el... Mármint, érted!
- Jesszus! A frászt hoztátok rám! De jó látni titeket! - őszintén örültem nekik. Zoli meg csak állt, mintha most nézné végig, ahogy Disney-t felkeltik a hibernációból. - Ó, hadd mutassam be Zolit. Zoli, ők itt Ágoston és Balázs, az előző ügyem. Srácok, ő pedig a mostani - illedelmesen kezet ráztak, de Bereczki továbbra is hallgatott.
- Nem arról volt szó, hogy vége a terepnek, és a háttérben maradsz? - Balázs vette át a szót.
- Úgy volt... - hirtelen nem tudtam mint mondani. Egy pillanatra elméláztam a hortyogó koalán. - De nehéz letenni a lantot.
- Az biztos! Kérdezd meg a drágalátos "ex" férjedet, mekkora harc elrángatni az íróasztala mellől!
- Szeretem a munkám... - Ágoston védekezően maga elé tartotta a kezét. Mind nevettünk, kivéve a fapofát mellettem. Neki csak egy görbe vonalra futotta. - De mégis... Teo. Vagy várj, hogy hívjalak most?
- Amália.
- Ó, mint Sissy! Hát persze, hiszen odavagy érte!
- Na! Csak csínján a szavakkal. Szeretném a haját magaménak tudni - Zoli úgy nézett ki, mint aki mindjárt elfut.
Kényelmetlenül érezte magát a kialakult helyzetben. Gondolom olyan lehetett, mint újnak lenni egy régi barátokból álló csapatban. Kívülálló volt. Nem ismerte a belsős poénokat, és nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy valaki ismeri a valós okát, hogy miért vagyok vele.
Persze, hazudhattam volna, de kicsúszott a számon. Ágostonnak nem hazudtam soha, és mivel bőven eleget látott munka közben, azonnal kiszúrta volna, ha nem is mondom el. Miután Ágostonéknak leesett, hogy éles helyzetben zavarnak, profi módjára viselkedtek, és eljátszották a rég nem látott barátokat, akiket Zoli nem ismerhet. Innentől kezdve könnyebb volt a helyzet, és kicsit Bereczkit is feloldották.
Ne sokáig tartottak fel, ők a zsiráfokhoz igyekeztek, Zolinak pedig fontos lett, hogy hamburgert egyen, úgyhogy elváltunk egymástól, ki ki a maga útján ment tovább.
*
- Borzasztó béna voltál - hatalmas adag sült krumplit nyomtam a számba. A hamburgere mögül rám sandított.
- Nem kellett volna elmondanod nekik.
- Jesszus, csak ezzel védekezel! Ha akartad volna, se tudtad volna eljátszani mások előtt, hogy mennyire oda vagy értem. Ezt kiszúrták volna. Szerelmesek egymásba. Azonnal észrevették volna, hogy az én derekam öleled, de más jár az eszedben - meglepett, mennyire tárgyilagosan kezeltem a dolgot.
- Senki nem mondta, hogy bárkire gondolok. Az ócska teóriáidat tartsd meg magadnak.
- Tehát nincs igazam! Micsoda meglepetés a Bereczki-világban - gúnyos éllel vágtam hozzá a szavakat.
A délutáni ebéd után a tó felé vettük az irányt. Hol andalogtunk körülötte, hol egy padra telepedtünk összebújva. Lőttünk pár képet, egyet én tettem fel a közösségi oldalakra, amin egymás kezét fogjuk, a fotóhoz csak két szívet biggyesztettem. Egy pirosat és egy kéket. Zoli engem tett fel. A tó partján állok; neki háttal, a copfomba kap a szél. A borús idő sem tudta elvenni a kép üzenetét; amit ő hosszabban fogalmazott:
" Vedd Ámor röpke szárnyát, s elszállsz a földről.* "
*William Shakespeare: Rómeó és Júlia /Kosztolányi Dezső fordítása
|
Minden a történetről
Illúzió - Fanfiction
Az "Illúzió" egy olajozott, jól működő szervezet. Célja a tökéletes illúziókeltés, legyen szó bármiről. Aki hozzájuk fordul, minőséget kap, az élete gyökeresen megváltozik. - persze, amíg megfizetik.
A cég mottója egyszerű, és határozott: Pénzért bármi megvásárolható.
Utazás, szerelem, gyáróriások. Nincs olyan kérés, amit az Illúzió ne tudna teljesíteni. Nem állhat az útjába sem törvény, sem ember, sem semmi. Teszi a dolgát, amiért fizettek neki.
***
Teo kedvenc könyve a Lepkegyűjtő. A kedvenc színe a kék, és igazán az esős időben érzi jól magát. A kedvenc musicalje a Rómeó és Júlia, a kedvenc színháza a városban a Centrál. Szereti a minőségi borokat, és a kutyákat, kedvenc divattervezője Yves Saint Laurent. Szeret főzni, és szerinte normális, ha valaki káromkodik közben.
Kedvenc énekese, és egyben színésze Bereczki Zoltán.
De ezt Istennek sem vallaná be, utálja elárulni, hogy ez az egyetlen gyenge pontja. Rajongani valakiért, feltétlen szeretettel adózni egy másik ember munkájának.
Teo az Illúzió egyik legjobb munkaereje, a Szerelem-részlegen. Feladata, hogy a megrendelő megkapja, amit akar, szigorú szabályok szerint. Ha kell, elbűvölő feleség, ha kell, féltékeny, öngyilkoshajlamú barátnő, de volt már fiatal anyuka is, vagy éppen családot robbantó, elérhetetlen szépség. Amit csak az ügyfél akar.
A recept egyszerű. Találkozik a megrendelővel, átbeszélik a forgatókönyvet, fizet, és a lány máris átváltozik azzá a nővé, akiért pénzt adtak.
Szereti, amit csinál, és jó benne. Ez egyfajta önmegvalósítás. Az lehet, aki csak lenni akar.
Nincsenek szabályok. Csak egy: Soha ne szeress bele az ügyfélbe!
Egy nap új megbízás érkezik, épp amikor lépne a ranglétrán. Azonban vár rá még egy megbízás, ami a legkönnyebb lehetne.
Nem az. A szabályok elmosódnak, a határokat átlépik.
|
Szereplők
A történet szereplői.
Egry Teodóra
Bereczki Zoltán
|
Impresszum
Az oldal adatai.
Az Oldal
A történet az első papírra vetett Bereczki Zoltán Fanfiction, ami annyit tesz, hogy egy, a valósággal párhuzamos idősíkon játszódó kitalált sztorit tartalmaz, melynek név szerint említett férfi főszereplője a híres magyar színész-énekes.
A cselekmények, a szereplők érzései mind a fikció síkján léteznek, a valósághoz, és a valós szereplőkhöz nincs közük.
A szereplők, a helyszínek valós elemek, helyenként más elnevezéssel szerepelnek a történetben.
A blog, a történet szerzői jogvédelem alatt áll!
Az Író
2007 óta blogolok, nagyjából erre az évre tehető az első történet is, amit írtam. Igaz, akkor még füzetbe körmöltem, és a barátaimnak szólt, de a bíztatásukra elkezdtem feltenni az internetre is az irományaimat. Amit itt olvashatsz, hónapokig tartó vívódás önmagammal. Megtegyem-ne tegyen? Megtettem. :-)
Picit rólam:
#krimi és thriller rajongó vagyok
#szeretem a föld színeit
#Jamie Oliver a hősöm
#kedvenc mesefilmem a Labirintus (1986)
#órákat gyűjtök
#kedvenc könyvem: Dino Buzzati: Egy szerelem története
#kedvenc színészem: Adrien Brody, Jávor Pál
#...ha bármi más kérdésed van, keress fel! :-)
A közösségi oldalakon bárki megtalál, de ha emailt szeretnél küldeni, ide várom: ameliaspencer24@gmail.com
✖FACEBOOK PROFIL
✖FACEBOOK OLDAL
✖TWITTER
✖HIPSTERS - NOVELLÁK
✖AZ IGAZI SHERLOCK |BEFEJEZETT|
✖JÖVŐ A MÚLTBAN
✖CLOSENOVELS - MAGAZINBLOG
|
Háttér
A történet keletkezéséről.
...2005 tavaszán egy általános iskolai csoport megállapodott, hogy a Roméo et Juliette egy dalára táncol az éves bálon, ahol az iskola majd minden osztálya fellép a gyerekek, és a szülők szórakoztatására. Sikert arattak, az osztályban kialakultak a Montague és Capulet klikkek, összetartotta őket a közös bolondozás, a "mini-Verona".
Teltek az évek, és egy fiktív karakter, Rómeó kishúga belezúgott a musicalbe. Ez voltam én. Imádtam a drámát is, a szereplőket, a színpadot, mindent. Mercutio és Tybalt volt a kedvencem, ami nem nagy meglepetés, tekintve hogy vagy a gonosz karakterek, vagy az előbb-utóbb elhalálozó emberek lesznek a kegyeltjeim.
A francia után tudnom kellett, hogy mit művelt a magyar társulat az én dédelgetett darabommal. Meghallgattam, megnéztem, lenyűgöztek.
...2010 tavaszán a gimnáziumi legjobb barátnőmmel felutaztunk családostól Budapestre, az Operett Színházba, hogy végre valóra váljon az álmom, és élőbe láthassam az egyik kedvenc musicalem. Tinédzserek voltunk, ébredező kíváncsisággal a másik nem iránt, túl az első nagy szerelmeken, vártuk, hogy kit nézhetünk ki magunknak a színházban. Jómamgam az egyik hangtechnikust, és Mercutio-t. Zolit előtte is ismertem, tudtam, kicsoda, mit csinál, elismeréssel adóztam a munkájának, de amit akkor este láttam, az levett a lábamról. Az erő, a hév, amit Mercutioba tett, elsöpört. Soha többet nem lehetett kicsavarni a távcsövet a kezemből, csak őt figyeltem. Bukfencezett a gyomrom, ha a színpadra jött, csalódtam, ha kifutott.
...2015 nyarán naplementében vonatoztam vissza Pestre, amikor a zenelejátszó lemezei között megakadt az ujjam az "Álomkép" 2010-es felvételén. Többször hallgattam meg egymás után, a szöveget évek óta kívülről fújom, de nem ártott az ismétlés. Újra beütöttem a keresőbe a Bereczki Zoltán nevet, csak hogy tudjam, miről maradhattam le, ami fontos. Időközben persze követtem a munkásságát, figyeltem, hol tart, de újra elragadott a hév, hogy mindenről tudnom kell, újra kell látnom élőben.
Így jött "A Lepkegyüjtő". Azonnal beszereztem a könyvet, végre egy olyan szerepben találtam, ami az én világomhoz közel áll. Jegyet váltottunk rá, és szeptemberben a legjobb barátnőmmel ott ültem az előadáson. Féltem, nem tudtam, mit várjak. Féltem, hogy megannyi musical után prózai szerepben látom. Féltem, hogy a vidám, hahotázó szerepek után most egy szorongó gyilkost fogok látni. Féltem, hogy nem fog tetszeni. Féltem, hogy nem fogom érteni.
A darab végén Tőle féltem. Attól, ahogy megannyiszor elhangzott a mondat: "A lepkegyűjtő titkos videóblogja.". Attól ijedtem meg, ha lefekszem, hetekig ezzel a pszichopata mondattal lesznek rémálmaim. Mi sem biznyítja jobban, hogy Bereczki Zoltán totális győzelmet aratott felettem.
Minden illúzióját megélem...
Ideje, hogy én teremtsek Neki egyet.
|
- Hova mész? 
Már azt hittem, feladtad a blogodat.. ._.
Annyira örülök, hogy mégis van feltöltés :)
Szia!
Örülök, hogy kitartottál, semmiképpen sem adom fel a blogot, a történet, és a szereplője túlságosan fontos nekem! :-)
Megjegyzés küldése