főoldal történet szereplők impresszum háttér facebook feliratkozás


KÖSZÖNTŐ

Egy újabb történetet találsz a blogon, ami az én egyik újabb agymenésem. Egy dolog mégis más: ilyen nincs még egy. A történet egy méltán népszerű figurával foglalkozik; Bereczki Zoltánnal. Hadd szögezzem le, hogy semmilyen kapcsolatban nem állok vele (sajnos), így minden, amit itt találsz csak az én kitalációm, Ő semmilyen formában nem működik közre. Ez a blog, a történet arra hivatott, hogy elmeséljem nektek, mennyire, és miért szeretem Őt. Jó szórakozást, tarts velem!

WATTPAD



ARCHÍV



KREDIT

© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra.
7. fejezet - "Még sosem voltam az..."
2015. december 26., szombat | 2 Hozzászólás


Hey, sweeties!

Ahogyan szerettem volna. Nem, úgy nem sikerült. 
Ahogy végül összejött: a karácsonyi dupla részek! :-)
Nem így terveztem, de úgy tűnik, az égiek úgy érezték, gondoljam még át, mielőtt publikálom. Változás nincs, csak most fújok a MÁV-ra. 
Ebben a fejezetben nem is tudom... Lesz Zoli, lesz Pali, lesz bonyodalom, lelkizés.
A késésnek borzasztó egyszerű oka van: a MÁV. Megköszönték, hogy velük utaztam, én nem vagyok ettől olyan boldog. Két órát rostokoltam, szinte éjjel kellett karácsonyoznom miattuk, és az adott szavam is miattuk szegtem meg. Ma pedig azért érkezem éjjel, mert a Moonwalkert tettem a lejátszóba. Azt hittem, segíteni fog, de tévedtem. Csak odatapasztott a tévé elé.

Fogadjátok sok szeretettel a fejezetet!

Jó szórakozást!
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

XxX Elly



***


 Csendesen mártogattuk a filterünket a forró vízbe. Zoli zöldalmás teát választott, én magamnak egy erős fekete teát csináltam, rengeteg tejjel. 
Fura volt a helyzet. A lakásom amolyan szentély. Kevés embernek, jóformán csak a családomnak, és a közeli barátaimnak van engedélye erre a helyre jönni. Ha valakivel, legyen ügyfél, vagy akárki más, találkozni akarok, elhívom valahova. Kávézó, étterem, park. Ahogy kényelmesebb. Egy olyan helyre engedtem Zolit, amit mindennél jobban védek. Leomlott az első bástya. 

 - Miért jött álruhában?
 - Nem akartam, hogy felismerjen. 
 - Igen, ezt sejtettem.
 - Minek kérdez akkor butaságokat? - nem kívántam ragozni ezt a témát. Kínos, és semmi kedvem róla beszélni. Felismert. Ez majdnem akkora csalódás, mint rájönni, hogy a bár legszexibb fiúja meleg. 
- Hogy tetszett a koncert? - fél füllel hallottam a kérdést, a bögrémből felszálló gőzt tanulmányoztam, és azon gondolkodtam, mit tenne velem Előd, ha rájönne, mit csináltam.
 - Csodálatos volt - szégyenlősen néztem rá, nem akartam így fogalmazni, a szavak kicsúsztak a számon. - Úgy értem, tetszett.
 - Volt kedvenc dala? - büszkén kortyolt a teába, láttam rajta, hogy úgy érzi, nyeregben van.
 - Sajnos nem igazán ismerem a munkáit... - a füllentés hitele kedvéért lebiggyesztettem az alsó ajkam. 
 - Azért mégis kellett lennie valaminek, ami tetszett!
 - Hogyne! Imádtam Pressert - elhitte amit mondok, de úgy nézett rám, mint aki rajtakap, hogy kekszet lopok a hűtő tetejére dugott dobozból. - Jól van. Megfogott. Az tetszett, ahogy a színpadon érezte magát. Olyan volt, mintha a szívét dobta volna elém. 
- Hogy érti ezt?
 - Nem játszott szerepet. Láttam már darabban. Őszintén megéli a szerepét, de mégiscsak egy szerep, amit el kell játszania, ha tetszik, ha nem. Nincsenek végletei. Persze, lehet, hogy az első percben nőgyűlölőként kezd, aztán két óra elteltével megnősül, de ez egészen más. A személyiségét mutatta meg. Nem volt manír, semmi mű. Maga volt. Bereczki Zoltán. A saját dalait énekelte. És tudja mi volt a legjobb? Amikor együtt énekelt Presserrel. Maga kívülről nem láthatta azokat az önkéntelen kis mozdulatokat, mosolyokat, amiket a zene közben csinált. Maga majdnem összeesett, hogy együtt énekelhetnek. Ez az Ön rajongása volt. Ember lett. Kilépett a szerepeiből, a cikkekből, minden olyan médiumból, ami magával foglalkozik, és egyszerűen csak egy ember volt, aki ugyanúgy szeret valakit valamiért, mint ahogy mi, nézők, akik azért mentünk, hogy azt láthassuk, akit szeretünk - a mosoly fokozatosan olvadt le az arcáról, azt hiszem, megsértődött rám. A percek csigalassúsággal teltek.
 - Nekem még senki nem mondott ilyet - most már biztos, hogy a szívére vette. - Ez a legőszintébb, és legszebb dolog, amit hallhattam - én speciel a kő csattanását hallottam, ahogyan leesett a szívemről. Kényelmetlen helyzetbe hozott, amit ő is észrevett. - Sajnálom, nem akartam zavarba hozni.
 - Az arcomra van írva?
 - Elvörösödött. Ami mellettem nem könnyű - imponált, hogy próbál feloldani.
 - Nem olyan vörös, mint néhány éve...
 - Arra a lángcsóvára gondol a fejemen? Hála az égnek! - vállat vontam.
 - Nekem tetszett.
 - Szóval most nem? - újra zavarban voltam. Kutyaszorítóba kerültem, amiből sehogy sem szabadulhatok. Ha azt mondom igen, rájön, hogy tetszik. Ha nemmel válaszolok, megbánthatom.
 - Én csak annyit mondtam, nekem tetszett, a mostaniról nem mondtam véleményt.
 - Hát tegye meg - kortyolt a teájából, és hátradőlt.
 - Felnőttebbnek tűnik. Úgy értem... Komolyabbnak. Ezzel a fejszerkezettel már nem biztos, hogy elhinném, hogy maga egy szeleburdi gyertyatartó. Vagy tizenéves veronai ficsúr, aki kedvtelésből bosszant másokat,és szoknyákat hajkurász.
 - Mégis hány előadásom látta?
 - Néhányat. Szeretem a színházat - nem kell tudnia, hogy az összeset, lehetőleg a premier napján.
 - Mit szeret még?
 - A Super Mariot, a vicces youtube csatornákat, a sült kacsát, a kéket, George Harrisont... Vannak dolgok, amiket kedvelek.
 - Miért éppen Harrison?
 - Borzasztóan háttérbe szorult. A Beatles évek alatt McCartney és Lennon volt a sztár. A zseni és a lázadó. Lányok bugyija olvadt le varázsszóra, ha meglátták őket. Nem is sejtették, hogy a legjobb dalokat Harrison írta, és amúgy meg szerintem ő nézett ki a legjobban. Látta az arccsontját? Angyalok faragták.
- Bevallom, Beatlesben nem vagyok a legjobb. Szóval ő a kedvenc zenésze?
 - Nem így mondanám. Tisztelem a munkáját. Nem szeretem a "kedvenc" szót. Mulandó. Lehet a kedvencem a piros, de ha évekig csak abban járok, előbb-utóbb ráunok, és másik színt választok magamnak. 
 - Ebben nem vagyok biztos. Ezer meg egyszer hallottam Michael Jackson összes dalát, mégsem unom.
 - Az egészen más - vágtam rá gyorsan. Kérdőn nézett rám. Nem szerettem volna elárulni neki mennyire istenítem Jacksont. Azzal újabb falakat döntenénk le. - Jackson egy szent. Imádnivaló és utánozhatatlan. 
 - Hát mégis van valami, amit nem un meg.
 - Évek óta ugyanarra a The Cure dalra ébredek, mégsem ők a kedvenc bandám...
 - Úgy érzem, nem tudjuk egymást meggyőzni. Nem árulja el a valódi véleményét - elevenemre tapintott.
- Miből gondolja, hogy elhallgatok valamit?
 - Jacksonos faliórája van, és egy bögréje. Láttam, amikor elővette ezt a két borzasztó koalás kerámiát. 
 - A koalák kedvesek és irigylésre méltók. Húsz órát alszanak naponta - sértetten húztam fel az orrom.
 - Sajnálom, hogy a szőrmók barátait bántom, de a maradék négy órában elszállnak az eukaliptusztól. Függő szőrcsomók - több a soknál, sértegeti a világ legszebb állatait. - Maga pedig igenis rajong. Csak valamiért nem vallja be nekem.
 - A koala a Föld legszerethetőbb állata. A tacskó után.
 - Megsértettem? -mulatatta, hogy megsértődtem. Tény, ami tény, szörnyű a véleménye a koalákról, ami nem tetszett.
 - Ausztrália legkedvesebb erszényeseit sértette meg.
 - Bocsánatot fogok kérni tőlük. Becsszó - keresztet rajzolt a mellkasára, és birka szemeket eresztett rám.
 - Az állatkertben megteheti. Talán beírhatjuk a forgatókönyvbe. Igazán romantikus, és látványos program.
 - Igen, jó ötlet - elszállt a meghitt pillanat. 


*


Lullaby. Ez a Cure dal, amire kelek. Elég andalító, de azon a hangerőn minden szamárbőgésnek hangzik, amire én kelek. Még Robert Smith is. Pedig az ő torkában zsoltárok születnek, hárfák pendülnek lágyan. 
Két hét telt el azóta, hogy Bereczkit a lakásomba engedtem. Azóta akaratlanul is látom, ahogy a krómozott konyhaszéken ül, kezében a bögrével. Ahogy a fürdőbe megy. Ahogy végignézi a képeim. Ahogy megvizsgálja a könyvespolcom. Az illata ott a kanapén. A függönyön. Az egész lakásban. Pedig szellőztettem. Többször, mint az decemberben normális lenne. Egy szónak is száz a vége, kezdtem beleőrülni abba, hogy nálam járt. A környezetem is kezdett aggódni értem.  Előd hívásaira napok óta nem válaszolok, mert félek, hogy elkotyogom neki, ellenben anyámmal, és a legjobb barátnőmmel óránként beszélek. Maximum kettőt bírok nélkülük.

A nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Amália álcája, aztán a keserves tömegközlekedés, végül egy véget nem érő munkanap, ami ha a pultban telt, a vevőktől volt hidegrázásom, ha benn az üzemben, Palitól kellett tartanom.  
Ahogyan ma is.

 - Lia! Te ilyen korán? - csengetésemre a hátsóajtón, a legnagyobb szerencsétlenségemre éppen Pali jött elém.
 - Pál. Jó reggelt.
 - Hogy vagy?
 - Jól, és te?
 -Már jól - kacsintott, és színpadias mozdulattal maga elé engedett. A kisasztalra dobáltam a cuccaim, hűtőbe tettem az ebédem, aztán átöltöztem. Az üzemen keresztül az eladótérbe mentem, ahol szokás szerint én voltam az első. Holtversenyben a másik eladóval, Emmával. 
 - Jó reggelt - Olíviára mosolyogtam, aztán indultam, hogy kipakoljam a teraszra a bútorokat.
 - Morgen. Lia! Ma az üzemben kéne lenned. Rajzolni tudsz?
- Nem megy rosszul...
 - Remek! Akkor vár rád kétszáz szimpatikus mézeskalácsfüggő.
 - Rendben! Csak kipakolom a teraszt - nem mondhatnám, hogy boldoggá tett a hír. A mézeskalács rajzolás csendes gyilkos. Gyerekkorom legszörnyűbb rémálma.

 - Hát újra találkozunk!
 - Nem bírok nélküled egy percet sem - Pali asztalán volt csak hely, így oda tettem a plét, rajta a rengeteg mézeskaláccsal.
 - Tudtam! - elnevettem magam, ahogy próbált komoly képet vágni. Összeszoktunk. Szerettem vele dolgozni. Féltem tőle. Túlságosan jó volt vele dolgozni.

Nem voltunk barátok, ahhoz túl keveset tudtam róla, ahogy ő is rólam. Ez munkakapcsolat volt, több érdeklődéssel a másik iránt, mint az az én helyzetemben engedett lenne. Érdekelt, hogy ki ő, mit csinál, hogy ért ide, mit gondol. Azt hiszem, velem kapcsolatban őt is hasonló kérdések mozgatták. A kölcsönös szimpátia ellenére igyekeztem minden alkalommal kitérni a személyes kérdései elől, és valami mással elütni a témát.
Eddig nem firtatta, de éreztem, hogy nem tetszik neki a dolog. Lassan három hete voltam itt, és rajta, meg Emmán kívül nem igazán találtam cinkosokra. Kár lenne, ha Pali is elveszne. 

 - Mit mondhatnék... A sármod.
 - Nem vitatkozom. Ellenállhatatlan vagyok!
 - Nehogy valaki más is észrevegye!- vidáman kevertem be a glazúrt, és úgy döntöttem, elhívom a következő Jamie-hétfőre. Kedves figura, egy plusz fő pedig igazán nem oszt-szoroz. A Jamie-hétfő évek óta hagyomány a baráti körömben. Ha éppen nem dolgozom - ami ritkán fordul elő -, igyekszem minél több időt a barátaimmal tölteni. Néha akkor is megtartom, ha rajta vagyok egy ügyön. Egy estényi valóságot igazán megérdemlek. Ahogy most is. Napok óta motoszkál a fejemben, hogy kicsit kiszakadok ebből a projektből. Minél jobban beleásom magam, annál jobban vagyok oda Bereczkiért, és még annál is jobban zavar össze az itteni helyzet. A cukrászdában azt kell elhitetnem mindenkivel, hogy borzasztóan bele vagyok zúgva ebbe a figurába. Vagyis levetem azokat a gátlásokat, amiket duplán varrtak hozzám. Ez nekem is nehéz. Leterhel. Mindenhogy. A barátaimmal töltött idő talán egy kicsit felráz. Az, ha Pali is ott lesz, őt bizalmasabbá teszi, engem pedig jobban bebetonoz a cukrászdába. Csak nehogy valaki elszólja magát... Ha ott lenne valaki, akit az ügy során ismertem meg, újabb mérföldkő lenne, és talán szabálytalan is. De hát Előd azt mondta, egyedül kell csinálnom, hogy megtaláljam az utam. Talán a szabályok notórius áthágása az én utam. Nem lehet mindenkié sárga kövekkel kirakva...
 - Isten ments! Mit csináltál tegnap? - hátat fordított, és zselatint melegített a tűzhelyen.
 - Recepteket válogattam a Jamie-hétfőre.
 - Mire?
 - A barátaimnak minden hónapban egyszer, hétfőn vacsorát adok. Jamie-hétfő. Mint Jamie Oliver. Jórészt az ő receptjeiből válogatok.
 - Jól hangzik. Hogy képzeljem el? Egész nap sürögsz a konyhában kockás kötényben?
 - Gyere el, és nézd meg!
 - Most elhívsz?
 - Innen úgy hangzott... Mit mondasz?
 - Rendben! - összemosolyogtunk, aztán elkezdtem fecsegni a mézeskalácsokról.



*


- Hát eljöttél! - lazán öleltem magamhoz. 
 - Hoztam bort! - széles mosollyal nyomta a kezembe az aszút. Egy hetem volt rá, hogy másik lakást szerezzek, hát beköltöztem a barátnőmhöz. Virág még élvezte is, ettől most úgy érzi, borzasztó fontos szerepe van az ügyben. És tényleg. 
 - Ebből úgy tűnik nem lesz hiány. Gyere, bemutatlak a többieknek! - karon fogtam,és a nappaliba vezettem. 

Magas mennyezet, egy nagy szoba, a többi lyuk. Tipikus pesti bérlakás. A legjobb álca. A kanapén kupacban a legrégebbi barátaim. Lefutottuk a kötelező köröket, felnyíltak az első boros üvegek, senki nem kotyogta ki az álcám, aztán fogtam Palit, és körbevezettem. A szobám most nagyjából akkora, mint a lakásom előszobája. De otthonos. Na jó, inkább egy Pinterest táblára hasonlít, de végre kiélhettem a csináld magad lakberendezési vágyaimat. A következő a nappali, aztán Virág szobája, amit nagylelkűen felajánlott, miután látta, hogy nincs kacska kezem az ilyesmihez. Jóformán a saját otthonomba csak meditálni járok az utóbbi időben.

 - Tetszik. Otthonos - Pali mosolyogva fordult felém, az ujjával megbökött egy fényképet a falon, ami vidáman kezdett ficánkolni, magával rántva a többit. Virág és én voltunk rajta a törzshelyünkön. Előttünk két üveg sör, bennünk már legalább négy.
 - Köszi - én is mosolyra húztam a szám, és megfogtam a képet, hogy megálljanak.
 - Tulajdonképpen romantikus. Azt hiszem, az égősor teszi.
 - A gömböket én csináltam rá.
 - Tényleg? - őszinte meglepettséget olvastam az arcáról.
 - Komolyan! Oké, a lufikat Virág fújta.
 - Ötletes.

A pillanat túl meghitt volt. Az izzók meleg sárga fénye, a bor zsibbasztó ereje, a társaság zümmögése az ajtók mögött. Azt kívántam, maradjunk így egy darabig, hogy minden gondom elszálljon. Hogy ne legyen se Illúzió, se hazugság.
Ekkor fordult meg először a fejemben,hogy Jermann Amália sokkal jobb életet él nálam.

Blogger Unknown írta...

Na új a szerepéhez illő lakás ez tetszik. Egyre jobban kezd belemerülni a szerepbe és azonosulni vele.
Pali is nagyon szipatikus. :) Remélem lesz még vele valami.
Jó rész volt.

Üdv
Andi

 
Blogger Elly Evans írta...

Az álcának makulátlannak kell lennie, nem viheti a saját lakására azokat az embereket, akik Jermann Amáliát ismerik.

Engem is meglepett, hogy Teo szeretni fogja a szerepét, de úgy szövődtek a szálak, hogy a szereptől tanulja meg, mi hiányzik neki. Gyakorlatilag egy normális élet...

XxX Elly

 

Megjegyzés küldése