|
KÖSZÖNTŐ
Egy újabb történetet találsz a blogon, ami az én egyik újabb agymenésem. Egy dolog mégis más: ilyen nincs még egy. A történet egy méltán népszerű figurával foglalkozik; Bereczki Zoltánnal. Hadd szögezzem le, hogy semmilyen kapcsolatban nem állok vele (sajnos), így minden, amit itt találsz csak az én kitalációm, Ő semmilyen formában nem működik közre. Ez a blog, a történet arra hivatott, hogy elmeséljem nektek, mennyire, és miért szeretem Őt. Jó szórakozást, tarts velem!
WATTPAD
ARCHÍV
KREDIT
© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra.
|
4. fejezet - "Én leszek a legjobb!"
Hey, sweeties!
Ahogyan ígértem hétfőn, ma új rész! :-)
Nem árulok zsákbamacskát, ha elárulom, lesz benne egy kevés a hétfői koncertből is, de hogy milyen módon épül be, maradjon az én titkom. Az alapkoncepcióban nem szerepelt ugyan, de voltak olyan dolgok, amikkel sokkal élethűbb, és mégiscsak Zoli-közelibb. :-)
A múlt heti születésnapi rész is szép visszajelzéseket kapott, ugyan nem itt, a blogon, de általában véve szerette a közönség, szóval nincs okom panaszra. A látogatottság 1500 felett, amit nem tudok olyan szépen megköszönni, mint amennyire boldoggá tett!
Jó olvasást!
XxX Elly
***
 Az első beszélgetésünk alkalmával elejtett egy nevet: Nagy Cukrászda. Mivel ultimátumot kaptam, egyedül kellett utánajárnom mindennek. Először is át kellett taxiznom a város másik felébe, hogy lássam, mitől olyan különleges a hely, hogy itt akarjon velem "találkozni".
Hűvösvölgy szívében egy kicsi családi cukrászda, cégtáblája felett a felirat: A 2012-es év fagylaltja verseny ezüstérmese. Nem is első, és ennek is három éve.
Apró teraszon öt kovácsoltvas asztalka terpeszkedett hozzájuk tartozó székekkel, kerítés helyett tuják sorakoztak, közöttük piros muskátlik kandikáltak az útra. Az ajtó mellett "Üdvözöllek" feliratú cserép fogadott bordó petúniákkal és örökzöldekkel telepakolva.
Még a kilincsen volt a kezem amikor két; kék kötényt viselő eladó és a pénztárgép mögött álló idősebb nő köszönt rám.
Presszót és egy szelet Dobost rendeltem, és a legbelső asztalhoz ültem.
Amíg vártam, volt időm körülnézni. A fagylaltpultban már marcipánok, és mézeskalácsok foglaltak helyet. A sütis pult Isten tudja, hányféle finomságtól roskadozott, amik közül nem egy saját recept alapján készült, legalábbis ahogy a válogatás közben olvastam. A falak barátságos babakékjét a pultok, díjak, és cukrászdákban kötelező, a témához kapcsolódó képek törték meg. Gipszstukkók és márványpolcok hoztak eleganciát a klasszikus berendezésbe. Három pici asztal kapott helyet az üzletben a faltól falig ablakok mellett, amitől az egész hely világos és hívogató lett. Fém lábakon nehéz márvány asztalok voltak üveglappal védve, hozzájuk tartozó fém székekkel, amiket mélykék kárpittal vontak be. Mellettem még hárman fértek volna el, aminek végtelenül örültem volna, de a játék már akkor elkezdődött, mikor kiszálltam a kocsiból. Nem kockáztathattam, hogy a későbbiekben bárkinek fura legyen, hogy a kezdetekkor három idegen jegyzetelt mellettem. Bár igaz, ami igaz, lehet, hogy nem is így fogok kinézni. Talán szőke, rövid hajam lesz, talán vállig érő burgundi vörös. Nem tudom, erről még nem beszéltünk Zolival.
Útközben beszereztem néhány magazint, hogy ne csak üljek, mint egy kuka a kávémmal. Hoztam egy jegyzetfüzetet is, aminek a fehér lapjait percekig csak bámultam, ujjaim között forgatva a tollat. Ilyesmit még soha nem csináltam. Soha nem az én feladatom volt a felderítés, én csak megkapom az információt, a paramétereket, és hozzájuk igazodom. Ez az ügy minden tekintetben újdonság. Bereczkinek is, nekem is.
Miután a Dobos tortám helyén már csak az üres tányér és villa marad, kibámultam az ablakon. Az ajtó melletti üvegre, tőlem a legmesszebb egy A/4-es papírt ragasztottak ki. Percekig próbálkoztam az olvasással, mire ki tudtam venni a legnagyobb betűkkel írt sort: Eladót felveszünk. A mai Bereczki Zoltán szerencsenapja.
Megigazítottam a lófarkam, mély levegőt vettem, és a pénztárhoz indultam.
A játék elkezdődött.
- Jó napot! Fizetni szeretnék! - barátságos mosolyt küldtem a nő felé, ő a papírt kezdte bújni, amin a fogyasztások voltak.
- 760 forintot kérek.
- Köszönöm - egy ezrest nyújtottam felé.
- Mi köszönjük! - rám mosolygott, és felém nyújtotta a blokkot.
- Elnézést, de láttam, hogy eladót keresnek, aktuális még? - igyekeztem nagyon hatásos álláskereső benyomását kelteni.
- Hogyne! Van önéletrajza?
- Egészen véletlenül van nálam néhány... Tudja, nagy szükségem lenne munkára, mindig hordok magamnál az ilyen kihagyhatatlan alkalmakra - a hatás kedvéért beharaptam a szám szélét. - A táskámban van, azonnal hozom!
- Mi lenne, ha leülnénk kicsit és beszélne magáról, én meg elolvasom az életrajzát!
- Köszönöm, nagyon hálás lennék érte!
- Szívesen! Nagy Olívia vagyok, az egyik tulaj - határozottan szorítottam meg a kezét, ezzel időt nyertem, hogy nehogy rossz álnevet mondjak. Az önéletrajzom láttán hamar kiderülne a turpisság.
- Amália. Jermann Amália - én választottam ezt a nevet. Jermann volt Jávor Pál eredeti családneve. Nem is miatta, inkább az édesapja miatt tettem a voksom mellé. Lepkéket gyűjtött. A gyűjteménye ma is látogatható. Mindig is lenyűgözött a lepkegyűjtés, de nekem se türelmem, se kézügyességem nincs hozzá. Az Amália; Erzsébet, magyar királyné második neve, amit a keresztségben kapott. Mindig is egyedi, követendő példaként tekintettem Európa egykori legerősebb asszonyára. Meg borzasztóan irigylem a haját, és a kecses csuklóját.
- Amália. Szép név. Hozok egy kávét magamnak, addig foglaljon helyet, most amúgy sem nagy a forgalom - csak én voltam, mint vendég, és az egyik külső asztalnál egy idős házaspár.
Összemosolyogtunk, visszaültem a helyemre. Elővettem az egyik kamu-önéletrajzom, és átfutottam, hogy ne érhessen meglepetés. Eladói végzettség, cukrász középiskola, és néhány gyakorlati hely külföldi cukrászdákban, akikkel a cég kapcsolatban van, és bármikor szívesen megerősítik, hogy náluk dolgozott Jermann Amália. Angol, német nyelvismeret, és négy év külföldön. Kettő Frankfurtban, kettő Bradfordban. Ezt zabálnia kell, még Nagy Olíviának is.
- Itt is vagyok! - velem szembe ült le, egy Rolling Stones-os bögrében nagy adag tejeskávét tett maga elé. Szó nélkül felé nyújtottam a papíromat. Figyelmesen olvasta, néha elismerően villant a szeme. A kávéja mellé tette a lapot, a köténye zsebéből tollat és papírt húzott elő, amire lendületes betűkkel a nevem és az elérhetőségeimet írta, aztán rám emelte mélyen ülő zöld szemeit. - Miért ment külföldre?
- Amikor elvégeztem a középiskolát, a gyakorlati helyemen maradtam, aztán letettem a felsőfokú német nyelvvizsgát. A nyelviskolában hallottam, hogy lehetőségem lenne egy frankfurti cukrászdában dolgozni, akkoriban több területre kerestek munkaerőt arra a környékre. Meg voltam elégedve a munkámmal, de szerettem volna kipróbálni magam idegenben is.
- Hogy jött aztán Bradford?
- Frankfurtban végeztem az eladói képzést, aztán felbukkant egy régi osztálytársam, aki éppen cukrászdát örökölt Bradfordban, és felkért, hogy segítsek neki. Eleinte csak eladó voltam, aztán sajnos elment néhány cukrász, így az üzemben is besegítettem. Tavaly nyáron jöttem haza, családi okok miatt, három hónapja pedig munkanélküli vagyok.
- Utoljára pedig egy pubban volt pultos.
- Igen, aztán túl sokan lettünk, és azt menesztették, aki a legkésőbb érkezett, vagyis engem.
- Hogy mehetett maga legkésőbb?
- A tulaj felesége visszajött gyesről.
- Értem. Úgy látom, semmi akadálya annak, hogy felajánljam a próbanapot. Mikor tudna bejönni?
- Akár már holnap! - gyorsan csaptam le a lehetőségre, láttam rajta, hogy érdekli a dolog.
- Remek. Holnap reggel várjuk fél 11-re, 11-kor nyitunk. Előtte pakolás, a rendelések összeszedése, a szokásos dolgok, amiket már ismer, nem lesz minden újdonság, talán csak a módszer más.
- Nagyon köszönöm! Mit hozzak magammal?
- Fehér felső, fekete alsó. Ezt a dekoratív kék kötényt majd itt megkapja - kiitta a kávéja maradékát, és összerendezgette a lapjaimat. Én a cuccaimat nyaláboltam fel. Egyszerre álltunk fel, röviden elköszöntünk, aztán már ott sem voltam. Mikor látótávolságon kívülre értem, taxit hívtam, amíg vártam, kikerestem Zoli számát, és küldtem neki egy SMS-t.
Ma kegyesek magához az égiek, holnap kezdek a Nagy Cukrászdában. Mától hívjon csak Amáliának. Majd beszélünk, holnap hívjon fel!
*
Előd az utolsó utáni pillanatban szerzett nekem jegyet a Magyar Színházba, Zoli koncertjére, ami az Illúzió nevet viseli. Ezen nevetnem kellett.
Teljes inkognitóba burkoltam magam, fekete, rövid paróka volt rajtam, egy egyszerű, fehér, kötött ruhát vettem fel, sötét kontaktlencsét tettem be, a sminkem annyira lett erős, hogy Zoli semmiképpen se ismerjen fel. Ott akartam állni a rajongók gyűrűjében, hogy lássam, hogy viselkedik közöttük.
A koncert tetszett. Mit sunyítok... Imádtam. Önfeledten táncoltam, és énekeltem, holott még soha nem voltam egyedül koncerten, amitől az elején iszonyatosan be voltam gyulladva. Az ülés gondolata a kezdetekkor idegen volt, szerencsére találtam partnert a táncban, a mellettem ülő két lány személyében, akiknek a nevét már akkor elfelejtettem, mikor bemutatkoztak. Nem is hallottam tisztán, baromságot minek jegyezzek meg. Tudom, hogy lakótársak, és hogy csak az egyikőjük rajongó, az erősebben sminkelt lány csak néhány dalt ismert, de hősiesen csápolt.
Velük mentem később, a koncert után dohányozni, aztán ők is elvesztek a rajongók csoportjában, míg én a karácsonyi szán mögött, a leglelkesebb csoporttól távolabb húztam meg magam. Figyelmesen követtem Zoli mozdulatait, hiszen bármennyire is rajongok a munkájáért, emberként nem ismerem, viszont ha el akarom hitetni az emberekkel, hogy bálványozom, tudnom kell, hogy reagál, hogy viselkedik, hogy létezik. Elméláztam azon, ahogy a rajongóival beszélt. Azt éreztette velük, hogy a nekik szánt időben ők a legfontosabbak. Viccelődött, mesélt a dalokról, a műsorról, a lánya iskolájáról, egyszer pedig még el is káromkodta magát. Kijavította a helytelenül beszélőket, magát csak grammar nácinak nevezte, akinek feltétlenül muszáj kijavítania a hibákat, hiszen, ha már van szép, saját nyelvünk, őrizzük. Felteszem, a füstpicsa szónál nem ez a cél lebegett a szeme előtt.
Az utolsók között léptem le, de még elegen maradtak annak ellenére, hogy a színház már többször felszólított mindenkit, hogy nemsokára zárnak.
Otthon ledobáltam a cuccaim, lezuhanyoztam, és az ágyamba vonultam. Miután elálmosított a telefonom nyomkodása, és éppen letettem volna, üzenetet kaptam.
Jól áll magának a rövid haj.
|
4. fejezet - "Én leszek a legjobb!"
Hey, sweeties!
Ahogyan ígértem hétfőn, ma új rész! :-)
Nem árulok zsákbamacskát, ha elárulom, lesz benne egy kevés a hétfői koncertből is, de hogy milyen módon épül be, maradjon az én titkom. Az alapkoncepcióban nem szerepelt ugyan, de voltak olyan dolgok, amikkel sokkal élethűbb, és mégiscsak Zoli-közelibb. :-)
A múlt heti születésnapi rész is szép visszajelzéseket kapott, ugyan nem itt, a blogon, de általában véve szerette a közönség, szóval nincs okom panaszra. A látogatottság 1500 felett, amit nem tudok olyan szépen megköszönni, mint amennyire boldoggá tett!
Jó olvasást!
XxX Elly
***
Az első beszélgetésünk alkalmával elejtett egy nevet: Nagy Cukrászda. Mivel ultimátumot kaptam, egyedül kellett utánajárnom mindennek. Először is át kellett taxiznom a város másik felébe, hogy lássam, mitől olyan különleges a hely, hogy itt akarjon velem "találkozni".
Hűvösvölgy szívében egy kicsi családi cukrászda, cégtáblája felett a felirat: A 2012-es év fagylaltja verseny ezüstérmese. Nem is első, és ennek is három éve.
Apró teraszon öt kovácsoltvas asztalka terpeszkedett hozzájuk tartozó székekkel, kerítés helyett tuják sorakoztak, közöttük piros muskátlik kandikáltak az útra. Az ajtó mellett "Üdvözöllek" feliratú cserép fogadott bordó petúniákkal és örökzöldekkel telepakolva.
Még a kilincsen volt a kezem amikor két; kék kötényt viselő eladó és a pénztárgép mögött álló idősebb nő köszönt rám.
Presszót és egy szelet Dobost rendeltem, és a legbelső asztalhoz ültem.
Amíg vártam, volt időm körülnézni. A fagylaltpultban már marcipánok, és mézeskalácsok foglaltak helyet. A sütis pult Isten tudja, hányféle finomságtól roskadozott, amik közül nem egy saját recept alapján készült, legalábbis ahogy a válogatás közben olvastam. A falak barátságos babakékjét a pultok, díjak, és cukrászdákban kötelező, a témához kapcsolódó képek törték meg. Gipszstukkók és márványpolcok hoztak eleganciát a klasszikus berendezésbe. Három pici asztal kapott helyet az üzletben a faltól falig ablakok mellett, amitől az egész hely világos és hívogató lett. Fém lábakon nehéz márvány asztalok voltak üveglappal védve, hozzájuk tartozó fém székekkel, amiket mélykék kárpittal vontak be. Mellettem még hárman fértek volna el, aminek végtelenül örültem volna, de a játék már akkor elkezdődött, mikor kiszálltam a kocsiból. Nem kockáztathattam, hogy a későbbiekben bárkinek fura legyen, hogy a kezdetekkor három idegen jegyzetelt mellettem. Bár igaz, ami igaz, lehet, hogy nem is így fogok kinézni. Talán szőke, rövid hajam lesz, talán vállig érő burgundi vörös. Nem tudom, erről még nem beszéltünk Zolival.
Útközben beszereztem néhány magazint, hogy ne csak üljek, mint egy kuka a kávémmal. Hoztam egy jegyzetfüzetet is, aminek a fehér lapjait percekig csak bámultam, ujjaim között forgatva a tollat. Ilyesmit még soha nem csináltam. Soha nem az én feladatom volt a felderítés, én csak megkapom az információt, a paramétereket, és hozzájuk igazodom. Ez az ügy minden tekintetben újdonság. Bereczkinek is, nekem is.
Miután a Dobos tortám helyén már csak az üres tányér és villa marad, kibámultam az ablakon. Az ajtó melletti üvegre, tőlem a legmesszebb egy A/4-es papírt ragasztottak ki. Percekig próbálkoztam az olvasással, mire ki tudtam venni a legnagyobb betűkkel írt sort: Eladót felveszünk. A mai Bereczki Zoltán szerencsenapja.
Megigazítottam a lófarkam, mély levegőt vettem, és a pénztárhoz indultam.
A játék elkezdődött.
- Jó napot! Fizetni szeretnék! - barátságos mosolyt küldtem a nő felé, ő a papírt kezdte bújni, amin a fogyasztások voltak.
- 760 forintot kérek.
- Köszönöm - egy ezrest nyújtottam felé.
- Mi köszönjük! - rám mosolygott, és felém nyújtotta a blokkot.
- Elnézést, de láttam, hogy eladót keresnek, aktuális még? - igyekeztem nagyon hatásos álláskereső benyomását kelteni.
- Hogyne! Van önéletrajza?
- Egészen véletlenül van nálam néhány... Tudja, nagy szükségem lenne munkára, mindig hordok magamnál az ilyen kihagyhatatlan alkalmakra - a hatás kedvéért beharaptam a szám szélét. - A táskámban van, azonnal hozom!
- Mi lenne, ha leülnénk kicsit és beszélne magáról, én meg elolvasom az életrajzát!
- Köszönöm, nagyon hálás lennék érte!
- Szívesen! Nagy Olívia vagyok, az egyik tulaj - határozottan szorítottam meg a kezét, ezzel időt nyertem, hogy nehogy rossz álnevet mondjak. Az önéletrajzom láttán hamar kiderülne a turpisság.
- Amália. Jermann Amália - én választottam ezt a nevet. Jermann volt Jávor Pál eredeti családneve. Nem is miatta, inkább az édesapja miatt tettem a voksom mellé. Lepkéket gyűjtött. A gyűjteménye ma is látogatható. Mindig is lenyűgözött a lepkegyűjtés, de nekem se türelmem, se kézügyességem nincs hozzá. Az Amália; Erzsébet, magyar királyné második neve, amit a keresztségben kapott. Mindig is egyedi, követendő példaként tekintettem Európa egykori legerősebb asszonyára. Meg borzasztóan irigylem a haját, és a kecses csuklóját.
- Amália. Szép név. Hozok egy kávét magamnak, addig foglaljon helyet, most amúgy sem nagy a forgalom - csak én voltam, mint vendég, és az egyik külső asztalnál egy idős házaspár.
Összemosolyogtunk, visszaültem a helyemre. Elővettem az egyik kamu-önéletrajzom, és átfutottam, hogy ne érhessen meglepetés. Eladói végzettség, cukrász középiskola, és néhány gyakorlati hely külföldi cukrászdákban, akikkel a cég kapcsolatban van, és bármikor szívesen megerősítik, hogy náluk dolgozott Jermann Amália. Angol, német nyelvismeret, és négy év külföldön. Kettő Frankfurtban, kettő Bradfordban. Ezt zabálnia kell, még Nagy Olíviának is.
- Itt is vagyok! - velem szembe ült le, egy Rolling Stones-os bögrében nagy adag tejeskávét tett maga elé. Szó nélkül felé nyújtottam a papíromat. Figyelmesen olvasta, néha elismerően villant a szeme. A kávéja mellé tette a lapot, a köténye zsebéből tollat és papírt húzott elő, amire lendületes betűkkel a nevem és az elérhetőségeimet írta, aztán rám emelte mélyen ülő zöld szemeit. - Miért ment külföldre?
- Amikor elvégeztem a középiskolát, a gyakorlati helyemen maradtam, aztán letettem a felsőfokú német nyelvvizsgát. A nyelviskolában hallottam, hogy lehetőségem lenne egy frankfurti cukrászdában dolgozni, akkoriban több területre kerestek munkaerőt arra a környékre. Meg voltam elégedve a munkámmal, de szerettem volna kipróbálni magam idegenben is.
- Hogy jött aztán Bradford?
- Frankfurtban végeztem az eladói képzést, aztán felbukkant egy régi osztálytársam, aki éppen cukrászdát örökölt Bradfordban, és felkért, hogy segítsek neki. Eleinte csak eladó voltam, aztán sajnos elment néhány cukrász, így az üzemben is besegítettem. Tavaly nyáron jöttem haza, családi okok miatt, három hónapja pedig munkanélküli vagyok.
- Utoljára pedig egy pubban volt pultos.
- Igen, aztán túl sokan lettünk, és azt menesztették, aki a legkésőbb érkezett, vagyis engem.
- Hogy mehetett maga legkésőbb?
- A tulaj felesége visszajött gyesről.
- Értem. Úgy látom, semmi akadálya annak, hogy felajánljam a próbanapot. Mikor tudna bejönni?
- Akár már holnap! - gyorsan csaptam le a lehetőségre, láttam rajta, hogy érdekli a dolog.
- Remek. Holnap reggel várjuk fél 11-re, 11-kor nyitunk. Előtte pakolás, a rendelések összeszedése, a szokásos dolgok, amiket már ismer, nem lesz minden újdonság, talán csak a módszer más.
- Nagyon köszönöm! Mit hozzak magammal?
- Fehér felső, fekete alsó. Ezt a dekoratív kék kötényt majd itt megkapja - kiitta a kávéja maradékát, és összerendezgette a lapjaimat. Én a cuccaimat nyaláboltam fel. Egyszerre álltunk fel, röviden elköszöntünk, aztán már ott sem voltam. Mikor látótávolságon kívülre értem, taxit hívtam, amíg vártam, kikerestem Zoli számát, és küldtem neki egy SMS-t.
Ma kegyesek magához az égiek, holnap kezdek a Nagy Cukrászdában. Mától hívjon csak Amáliának. Majd beszélünk, holnap hívjon fel!
*
Előd az utolsó utáni pillanatban szerzett nekem jegyet a Magyar Színházba, Zoli koncertjére, ami az Illúzió nevet viseli. Ezen nevetnem kellett.
Teljes inkognitóba burkoltam magam, fekete, rövid paróka volt rajtam, egy egyszerű, fehér, kötött ruhát vettem fel, sötét kontaktlencsét tettem be, a sminkem annyira lett erős, hogy Zoli semmiképpen se ismerjen fel. Ott akartam állni a rajongók gyűrűjében, hogy lássam, hogy viselkedik közöttük.
A koncert tetszett. Mit sunyítok... Imádtam. Önfeledten táncoltam, és énekeltem, holott még soha nem voltam egyedül koncerten, amitől az elején iszonyatosan be voltam gyulladva. Az ülés gondolata a kezdetekkor idegen volt, szerencsére találtam partnert a táncban, a mellettem ülő két lány személyében, akiknek a nevét már akkor elfelejtettem, mikor bemutatkoztak. Nem is hallottam tisztán, baromságot minek jegyezzek meg. Tudom, hogy lakótársak, és hogy csak az egyikőjük rajongó, az erősebben sminkelt lány csak néhány dalt ismert, de hősiesen csápolt.
Velük mentem később, a koncert után dohányozni, aztán ők is elvesztek a rajongók csoportjában, míg én a karácsonyi szán mögött, a leglelkesebb csoporttól távolabb húztam meg magam. Figyelmesen követtem Zoli mozdulatait, hiszen bármennyire is rajongok a munkájáért, emberként nem ismerem, viszont ha el akarom hitetni az emberekkel, hogy bálványozom, tudnom kell, hogy reagál, hogy viselkedik, hogy létezik. Elméláztam azon, ahogy a rajongóival beszélt. Azt éreztette velük, hogy a nekik szánt időben ők a legfontosabbak. Viccelődött, mesélt a dalokról, a műsorról, a lánya iskolájáról, egyszer pedig még el is káromkodta magát. Kijavította a helytelenül beszélőket, magát csak grammar nácinak nevezte, akinek feltétlenül muszáj kijavítania a hibákat, hiszen, ha már van szép, saját nyelvünk, őrizzük. Felteszem, a füstpicsa szónál nem ez a cél lebegett a szeme előtt.
Az utolsók között léptem le, de még elegen maradtak annak ellenére, hogy a színház már többször felszólított mindenkit, hogy nemsokára zárnak.
Otthon ledobáltam a cuccaim, lezuhanyoztam, és az ágyamba vonultam. Miután elálmosított a telefonom nyomkodása, és éppen letettem volna, üzenetet kaptam.
Jól áll magának a rövid haj.
|
Minden a történetről
Illúzió - Fanfiction
Az "Illúzió" egy olajozott, jól működő szervezet. Célja a tökéletes illúziókeltés, legyen szó bármiről. Aki hozzájuk fordul, minőséget kap, az élete gyökeresen megváltozik. - persze, amíg megfizetik.
A cég mottója egyszerű, és határozott: Pénzért bármi megvásárolható.
Utazás, szerelem, gyáróriások. Nincs olyan kérés, amit az Illúzió ne tudna teljesíteni. Nem állhat az útjába sem törvény, sem ember, sem semmi. Teszi a dolgát, amiért fizettek neki.
***
Teo kedvenc könyve a Lepkegyűjtő. A kedvenc színe a kék, és igazán az esős időben érzi jól magát. A kedvenc musicalje a Rómeó és Júlia, a kedvenc színháza a városban a Centrál. Szereti a minőségi borokat, és a kutyákat, kedvenc divattervezője Yves Saint Laurent. Szeret főzni, és szerinte normális, ha valaki káromkodik közben.
Kedvenc énekese, és egyben színésze Bereczki Zoltán.
De ezt Istennek sem vallaná be, utálja elárulni, hogy ez az egyetlen gyenge pontja. Rajongani valakiért, feltétlen szeretettel adózni egy másik ember munkájának.
Teo az Illúzió egyik legjobb munkaereje, a Szerelem-részlegen. Feladata, hogy a megrendelő megkapja, amit akar, szigorú szabályok szerint. Ha kell, elbűvölő feleség, ha kell, féltékeny, öngyilkoshajlamú barátnő, de volt már fiatal anyuka is, vagy éppen családot robbantó, elérhetetlen szépség. Amit csak az ügyfél akar.
A recept egyszerű. Találkozik a megrendelővel, átbeszélik a forgatókönyvet, fizet, és a lány máris átváltozik azzá a nővé, akiért pénzt adtak.
Szereti, amit csinál, és jó benne. Ez egyfajta önmegvalósítás. Az lehet, aki csak lenni akar.
Nincsenek szabályok. Csak egy: Soha ne szeress bele az ügyfélbe!
Egy nap új megbízás érkezik, épp amikor lépne a ranglétrán. Azonban vár rá még egy megbízás, ami a legkönnyebb lehetne.
Nem az. A szabályok elmosódnak, a határokat átlépik.
|
Szereplők
A történet szereplői.
Egry Teodóra
Bereczki Zoltán
|
Impresszum
Az oldal adatai.
Az Oldal
A történet az első papírra vetett Bereczki Zoltán Fanfiction, ami annyit tesz, hogy egy, a valósággal párhuzamos idősíkon játszódó kitalált sztorit tartalmaz, melynek név szerint említett férfi főszereplője a híres magyar színész-énekes.
A cselekmények, a szereplők érzései mind a fikció síkján léteznek, a valósághoz, és a valós szereplőkhöz nincs közük.
A szereplők, a helyszínek valós elemek, helyenként más elnevezéssel szerepelnek a történetben.
A blog, a történet szerzői jogvédelem alatt áll!
Az Író
2007 óta blogolok, nagyjából erre az évre tehető az első történet is, amit írtam. Igaz, akkor még füzetbe körmöltem, és a barátaimnak szólt, de a bíztatásukra elkezdtem feltenni az internetre is az irományaimat. Amit itt olvashatsz, hónapokig tartó vívódás önmagammal. Megtegyem-ne tegyen? Megtettem. :-)
Picit rólam:
#krimi és thriller rajongó vagyok
#szeretem a föld színeit
#Jamie Oliver a hősöm
#kedvenc mesefilmem a Labirintus (1986)
#órákat gyűjtök
#kedvenc könyvem: Dino Buzzati: Egy szerelem története
#kedvenc színészem: Adrien Brody, Jávor Pál
#...ha bármi más kérdésed van, keress fel! :-)
A közösségi oldalakon bárki megtalál, de ha emailt szeretnél küldeni, ide várom: ameliaspencer24@gmail.com
✖FACEBOOK PROFIL
✖FACEBOOK OLDAL
✖TWITTER
✖HIPSTERS - NOVELLÁK
✖AZ IGAZI SHERLOCK |BEFEJEZETT|
✖JÖVŐ A MÚLTBAN
✖CLOSENOVELS - MAGAZINBLOG
|
Háttér
A történet keletkezéséről.
...2005 tavaszán egy általános iskolai csoport megállapodott, hogy a Roméo et Juliette egy dalára táncol az éves bálon, ahol az iskola majd minden osztálya fellép a gyerekek, és a szülők szórakoztatására. Sikert arattak, az osztályban kialakultak a Montague és Capulet klikkek, összetartotta őket a közös bolondozás, a "mini-Verona".
Teltek az évek, és egy fiktív karakter, Rómeó kishúga belezúgott a musicalbe. Ez voltam én. Imádtam a drámát is, a szereplőket, a színpadot, mindent. Mercutio és Tybalt volt a kedvencem, ami nem nagy meglepetés, tekintve hogy vagy a gonosz karakterek, vagy az előbb-utóbb elhalálozó emberek lesznek a kegyeltjeim.
A francia után tudnom kellett, hogy mit művelt a magyar társulat az én dédelgetett darabommal. Meghallgattam, megnéztem, lenyűgöztek.
...2010 tavaszán a gimnáziumi legjobb barátnőmmel felutaztunk családostól Budapestre, az Operett Színházba, hogy végre valóra váljon az álmom, és élőbe láthassam az egyik kedvenc musicalem. Tinédzserek voltunk, ébredező kíváncsisággal a másik nem iránt, túl az első nagy szerelmeken, vártuk, hogy kit nézhetünk ki magunknak a színházban. Jómamgam az egyik hangtechnikust, és Mercutio-t. Zolit előtte is ismertem, tudtam, kicsoda, mit csinál, elismeréssel adóztam a munkájának, de amit akkor este láttam, az levett a lábamról. Az erő, a hév, amit Mercutioba tett, elsöpört. Soha többet nem lehetett kicsavarni a távcsövet a kezemből, csak őt figyeltem. Bukfencezett a gyomrom, ha a színpadra jött, csalódtam, ha kifutott.
...2015 nyarán naplementében vonatoztam vissza Pestre, amikor a zenelejátszó lemezei között megakadt az ujjam az "Álomkép" 2010-es felvételén. Többször hallgattam meg egymás után, a szöveget évek óta kívülről fújom, de nem ártott az ismétlés. Újra beütöttem a keresőbe a Bereczki Zoltán nevet, csak hogy tudjam, miről maradhattam le, ami fontos. Időközben persze követtem a munkásságát, figyeltem, hol tart, de újra elragadott a hév, hogy mindenről tudnom kell, újra kell látnom élőben.
Így jött "A Lepkegyüjtő". Azonnal beszereztem a könyvet, végre egy olyan szerepben találtam, ami az én világomhoz közel áll. Jegyet váltottunk rá, és szeptemberben a legjobb barátnőmmel ott ültem az előadáson. Féltem, nem tudtam, mit várjak. Féltem, hogy megannyi musical után prózai szerepben látom. Féltem, hogy a vidám, hahotázó szerepek után most egy szorongó gyilkost fogok látni. Féltem, hogy nem fog tetszeni. Féltem, hogy nem fogom érteni.
A darab végén Tőle féltem. Attól, ahogy megannyiszor elhangzott a mondat: "A lepkegyűjtő titkos videóblogja.". Attól ijedtem meg, ha lefekszem, hetekig ezzel a pszichopata mondattal lesznek rémálmaim. Mi sem biznyítja jobban, hogy Bereczki Zoltán totális győzelmet aratott felettem.
Minden illúzióját megélem...
Ideje, hogy én teremtsek Neki egyet.
|
Azt hittem egy pillanatra, hogy beleírod magad úgy:DD
Teljesen élethű leírást adtál a helyről, és a főhősnő élesszemű megfigyelése ismerős volt számomra is. Én is valami ilyesmi gondolatokkal álltam meg a felirat alatt a cukrászda előtt, amikor először jártam arra:D
A befejező része (sms) a kedvencem, alig várom a következőt! ;)
~xx
Neem, nem írom, tudod, az álcát még védeni kell! :-D
Örülök, hogy a hely bejött, még ha nem is teljesen olyan, mint a valóságban, de tudom, hogy van, aki onnan is figyel, mindent nem kotyogok ki akkor sem! :-D
Az sms-nek pontosan ez volt a célja, örülök, hogy mindenkit felvillanyozott. ;-)
XxX
Csak én vagyok ilyen tájékozatlan, hogy nem hallottam még erről a cukrászdáról? :D
Egyedül elmenni koncertre... néha én is elgondolkozom, milyen lenne. A baráti köröm nincs éppen úgy oda a művészúrért, mint magam, csak kiskoncertekre lehet őket elrángatni.:D Szóval hiába rajongok itt én ~3 éve nem voltam még nagy koncerten. :(
(Valami tipp hogy lehetne partnert találni? :'D)
Ez a füstpicsa szó megtetszett. :DD
Amúgy olvasgatlak itt az első fejezettől már, csak mire odajutnék, elfelejtek kommentelni.
Kíváncsian várom a folytatást!:)
Szia!
Nem te vagy a tájékozatlan, a cukrászda valójában fiktív, nemlétező hely, csak létezik egy másik, valóságos hely, ami néhány elemében hasonló, szóval nem maradtál le semmiről! ;-)
Ó, tippem van, gyere velem a következőre! :-D
Én mindig kapható vagyok egy színház-Zolira, vagy éppen valamelyik koncertjére! ;-)
A füstpicsa szó nekem is tetszik, de sajnos nem volt még olyan élethelyzet, amihez illett volna, de a remény még él bennem. :-D
Köszönöm, hogy olvasol, remélem továbbra is velem és a bloggal tartasz, a koncert ügyében meg csak keress fel, és veszem a motyóm! :-)
XxX
Megjegyzés küldése