|
KÖSZÖNTŐ
Egy újabb történetet találsz a blogon, ami az én egyik újabb agymenésem. Egy dolog mégis más: ilyen nincs még egy. A történet egy méltán népszerű figurával foglalkozik; Bereczki Zoltánnal. Hadd szögezzem le, hogy semmilyen kapcsolatban nem állok vele (sajnos), így minden, amit itt találsz csak az én kitalációm, Ő semmilyen formában nem működik közre. Ez a blog, a történet arra hivatott, hogy elmeséljem nektek, mennyire, és miért szeretem Őt. Jó szórakozást, tarts velem!
WATTPAD
ARCHÍV
KREDIT
© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra.
|
3. fejezet - "Ezt még senkiért nem tettem."
Hey, sweeties!
Ahogy azt láthatjátok, az oldal teljes egészében megújult. Ezzel elég sok meló volt, ezért is maradt ki egy hetes szünet, nagyjából ennyi ment rá arra, hogy kipofozzam úgy a helyet, ahogy nekem tetszik. Ma, ha valaki megkérdezi, bátran mutatom meg, végre olyan a kinézet, és a tartalom, amilyet szerettem volna. Lepke ugyan nem lesz, de nagyon tetszett, szervügyileg akartam, hogy legyenek.
Ma tehát elérkeztünk a harmadik fejezethez, tekintsük ezt előszületésnapi ajándéknak tőlem, Nektek. Bizony, holnap ünneplek! :-)
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
Hajnali négykor értem el azt a pontot, hogy minden részletében, minden megnyilvánulásában tökéletesen egyetértettem Freddie-vel.
Csalódott Mirandában. Csalódott az általa alkotott eszményképben.
Az elmúlt másfél órában számtalanszor játszottam el a gondolattal, hogy azt mondom Bereczkinek, hogy nem tudok segíteni, és inkább átadom az ügyet egy nálam sokkal profibb munkatársamnak, inkább hagyjuk egymást. Kár, hogy hazugság lett volna. Én vagyok a legjobb, és ezt ő is tudja. Kifejezetten a legjobbat kérte.
Egyszerűen nem volt hajlandó őszintén beszélni velem. Minden kérdésem hárította, ha pedig kerek-perec rátapintottam valamire, mondvacsinált indokokkal kihúzta magát az egyenes válaszadás alól. Hol csak egy birka nézés, hol egy hümmögés volt a válasz. Feszélyezték a kérdéseim. Nem akart válaszolni rájuk. Csakhogy így nem jutunk egyről a kettőre, és ezt neki is tudnia kéne. Vagy legalábbis sejtenie...
- Könyörgöm, ne csinálja ezt velem!
- Sajnálom, tényleg! De egyszerűen nem megy.
- Oké - mély levegőt vettem, és kisöpörtem a tincseket a homlokomból. - Nézzünk valami mást. Mi lenne, ha arról beszélne, hogy képzelte el kettőnk munkáját. Mesélje el, milyen szerepet szán nekem a saját színházában.
Csend állt kettőnk közé. Kemény, zaklatott csend. Megfoghatatlan gyötrelem, mely pengeként hasít a levegőbe.
Én azért éreztem, mert megijedtem. Megijedtem, hogy az a Bereczki Zoltán, akit én bálványozok, köszönőviszonyban sincs azzal a képpel, amit most mutat magáról. Megijedtem, hogy én is egy vagyok azok közül a fruskák közül, aki a külcsín alapján ítél meg valakit, és véleményt formál anélkül, hogy ismerné. Honnan tudhatom, hogy valóban az a szeretetreméltó, szemtelenül tehetséges, és hihetetlenül barátságos pasi, akit én képzeltem el magamnak. Vagy egy tuskó, aki még a Facebook üzeneteire sem válaszol, és ahhoz is túl arrogáns, hogy olvasatlanként jelölje meg őket, ha már egyszer elolvasta. Vagy tele van elfojtott érzelmekkel, és csak a marketing miatt mutatja magát szeretni valónak, valójában meg az sem mindegy neki, hány ropi van az öltözőjében.
Kettőnktől ijedtem meg. Hogy ő teljesen más, mint akinek képzeltem, én pedig olyan felszínes vagyok, mint amilyen soha nem akartam lenni.
Ő egyértelműen attól gyötrődött, mert ilyen helyzetbe hozta magát. Vergődött a saját maga emelt falai között. Nem tudom, beszélt-e valakivel arról, mire készül. Én személy szerint javasolni szoktam, hogy a legfőbb bizalmassal tárgyalja át a dolgot az ügyfél. Előd ettől a falra mászik, de szerintem fontos, hogy az ember kibeszélje a félelmeit, kétségeit, mielőtt ilyen fontos és költséges lépésre szánja el magát. Ez az ember lehet szülő, munkatárs, terapeuta, vagy barát. Utóbbi a leggyakoribb.
Mindenkinek szüksége van barátokra. Olyan emberekre, akikre a mondás is hivatkozik. Azokra, akiket, ha felhívsz az éjszaka közepén, hogy megöltél egy embert, ő csak annyit felel: Rendben. Hol vagy? Viszem az ásót, eltemetjük. Úgy láttam, neki vannak ilyen emberek az életében. Mégsem rájuk, hanem egy vadidegen, pénzéhes társaság segítségére támaszkodik. Egy olyan nővel ül szemben, aki ma barna hajú, és laza ing-farmer párosítást visel, de tegnap még szőke volt, kiskosztümben.
Már-már természetes, hogy hánykódik, és a saját érzelmei rabja. Előbb magában kell tisztáznia a dolgokat, csak aztán tudunk eredményesen egymás segítségére lenni.
- Rendben - hangosan fújta ki a levegőt, előredőlt, és az asztalon összekulcsolta az ujjait. Aztán meggondolta magát, mégis inkább hátradőlt és a fülcimpájával kezdett babrálni. - Az egész egy egyszerű játék. Megismerkedünk, együtt vagyunk, aztán elválunk valami miatt. Éppen annyi ideig lesz az életem része, hogy a sajtó lecsillapodjon, és elfelejtsen a magánéletemmel foglalkozni. Gondolom, ez magának rutinfeladat - óvatosan rám sandított. Ittam egy korty bort, és igyekeztem nem leordítani a fejét, amiért gyakorlatilag megint nem mondott semmit. Úgy döntöttem, taktikát váltok.
- Hol "ismerkedünk meg"? - vállat vont.
- Egy cukrászdában.
- Egymásba botlunk?
- Nem, ott dolgozik. Maga szolgál ki. Egymásra nézünk, és azonnal tudjuk, hogy együtt kell lennünk.
- Rajongok magáért?
- Talán igen. Talán azt sem tudja, ki vagyok. - tűnődve bámult ki az ablakon a sötét utcára. - Mégis inkább, tanácsosabb lenne, ha rajongana értem. Meg szeretném mutatni, hogy egy olyan embernek is tudok bizonyítani, akinek már kerek, egész képe van rólam - nagyot ugrott a gyomrom. A szájából hallani a saját dala címét egy ilyen hétköznapi mondatban olyan volt, mint amikor a kedvenc sorozataimban kimondják a főszereplők a sorozat címét, valami bagatell párbeszéd során. Fura, és groteszk. Az én meglátásom szerint. Most viszont más a feladat, a torkánál kell megragadni a lelkesedését, különben újra bezár, kirekeszt, én meg nyalhatom megint kívülről a lekvárosüveget.
- Látványosan bálványozom?
- Azt azért nem. Tudjanak róla az emberek, de nem kell, hogy paparazziblogot vezessen rólam, ahol minden lépésemről beszámol. Legyen romantikus, tekintsen valamiféle álomképnek, aki kiszakítja a mindennapok mókuskerekéből.
- Értem - újfent elnyomtam egy ideges kacajt, amikor az álomkép szó elhagyta a száját. - Konkrétan gondol egy cukrászdára, vagy húzzunk fel egyet a nulláról?
- Hogy érti ezt? - értetlenül nézett rám, ahogy én rá.
- Hogyhogy, hogy értem? Egy cukrászdát kell bedrótoznom. A háttérnek mindig patinásnak kell lennie. Az apróságokon múlik minden. Egyetlen rossz mozdulat, egy másodpercnyi gikszer, és a játéknak vége.
- Azt akarja mondani, hogy beavat egy egész cukrászdát? - úgy pislogott rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy én szültem az alient.
- Persze, hogy beavatok. Ha kell, egy egész vendégkört. Bár egészen pontosan, a saját embereinkkel töltjük fel. Profi színészek és illuzionisták hada.
- Szó sem lehet róla - a hangsúly olyan volt, mintha meg akarná tiltani, hogy elvegyem az utolsó cukrot a tálból.
- Mi az, hogy nem? Azt hitte, majd meglobogtatok egy kamu OKJ-s papírt a Daubnerben, a belem is kidolgozom, maga meg learatja a babérokat? - felhergelt. - Illúzió. Benne van a nevében. Csak a dolgok látszatát tartjuk fenn, egy nemlétező, párhuzamos dimenziót teremtünk. Egy eltűnő valóságot.
- Nem. Egyrészt a Nagy Cukrászdát akarom, másrészt semmiképpen sem dolgozom együtt egy egész csapattal. A helyzet már így is éppen elég megalázó.
- Nézze! Egyfelől megtisztel, hogy belém veti minden hitét, másfelől el kell árulnom egy titkot: soha nem egyedül dolgozom. Nem lennék az, aki, ha nem lenne mögöttem a stáb. Akik mellesleg nem az első ilyen eseten dolgoznak. Nincs ebben semmi megalázó.
- Nem fogadom el - nem is ragozta. Csak kijelentette, és a kagylóhéj újra bezárult. Éppen, mikor elértem volna az igazgyöngyöt.
- Tegyük ezt talonba. Elfáradtunk. Én személy szerint becsiccsentettem. Maga szintén, és nyilván feldúlt. Ma már nem jutunk egyről a kettőre.
*
Másnap reggel fáradtan söpörtem le a telefonom az éjjeliszekrényről. Puhán puffant a szőnyegen, de az istenért sem hagyta volna abba a trombitálást. Beállítottam az ébresztőt, hogy elkapjam Elődöt a cégnél, lehetőleg a negyedéves értékelő meeting után. Nyilvánvaló a nyereség, aminek tetemes része az én előző megbízásom végszámlája.
Morogva tápászkodtam fel, fizikai fájdalmat jelentett elhagyni a takaró békés melegét. Elvégeztem a szokásos teendőimet, aztán taxit hívtam, és az Illúzióhoz hajtattam. Útközben beszereztem egy közepes kapucsínót a kedvenc kávézómból, hogy felébredjek, és a megfelelő hévvel tiltakozhassak a nagybátyámnak Zoli őrült ötlete ellen. Nem is értem, hogy fordulhatott meg a fejében akkora baromság, hogy majd egyedül épülök be valahova.
- Megjött a tékozló lány!
- Neked is jó reggelt - Előd a szokásos mosolyával üdvözölt, amihez némi önimádat párosult, most pedig a szokásosnál is több a hatalomból, amit képviselt. Előtte hevertek a zárójelentések, az öröme megalapozott volt. Ellenben az én fintorommal, ami kialvatlansággal, és némi másnapossággal volt tele, az óceánnyi sértettségről és dacról nem is beszélve.
- Hallom, találkoztál vele - ez az, rögtön a közepébe, ne ragozzuk túl.
- Beszélned kell vele. Hülyeségeket beszél.
- Hogy nem akar csapatot?
- Tudtál róla? - bólintott. Hát persze, hogy tudott. - Nem vállalom - keményen állta a tekintetem, de nem tört meg.
- Kirúglak.
- Tessék?
- Ha nem csinálod, fel is út, le is út - nem tetszett a hanglejtés, komolyan gondolta.
- Nem teheted.
- Megteszem, te is tudod.
Megtenné. A másodperc tört része alatt kellett mérlegelnem, hogy mit választok. Véghez viszem a saját akaratom, tartom magam az elveimhez, és kirúgatom magam, elveszítve ezzel mindent, vagy újra behódolok, és hagyom, hogy rángasson, akár egy marionettet.
Utóbbit választottam, ahogy mindig. Nem volt sok időm, ha még két percig hallgatok, az őrökkel vezettet ki. Képes rá.
- Megcsinálom, a francba is... - megint nem sikerült eltörni az üvegajtót.
|
3. fejezet - "Ezt még senkiért nem tettem."
Hey, sweeties!
Ahogy azt láthatjátok, az oldal teljes egészében megújult. Ezzel elég sok meló volt, ezért is maradt ki egy hetes szünet, nagyjából ennyi ment rá arra, hogy kipofozzam úgy a helyet, ahogy nekem tetszik. Ma, ha valaki megkérdezi, bátran mutatom meg, végre olyan a kinézet, és a tartalom, amilyet szerettem volna. Lepke ugyan nem lesz, de nagyon tetszett, szervügyileg akartam, hogy legyenek.
Ma tehát elérkeztünk a harmadik fejezethez, tekintsük ezt előszületésnapi ajándéknak tőlem, Nektek. Bizony, holnap ünneplek! :-)
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
Hajnali négykor értem el azt a pontot, hogy minden részletében, minden megnyilvánulásában tökéletesen egyetértettem Freddie-vel.
Csalódott Mirandában. Csalódott az általa alkotott eszményképben.
Az elmúlt másfél órában számtalanszor játszottam el a gondolattal, hogy azt mondom Bereczkinek, hogy nem tudok segíteni, és inkább átadom az ügyet egy nálam sokkal profibb munkatársamnak, inkább hagyjuk egymást. Kár, hogy hazugság lett volna. Én vagyok a legjobb, és ezt ő is tudja. Kifejezetten a legjobbat kérte.
Egyszerűen nem volt hajlandó őszintén beszélni velem. Minden kérdésem hárította, ha pedig kerek-perec rátapintottam valamire, mondvacsinált indokokkal kihúzta magát az egyenes válaszadás alól. Hol csak egy birka nézés, hol egy hümmögés volt a válasz. Feszélyezték a kérdéseim. Nem akart válaszolni rájuk. Csakhogy így nem jutunk egyről a kettőre, és ezt neki is tudnia kéne. Vagy legalábbis sejtenie...
- Könyörgöm, ne csinálja ezt velem!
- Sajnálom, tényleg! De egyszerűen nem megy.
- Oké - mély levegőt vettem, és kisöpörtem a tincseket a homlokomból. - Nézzünk valami mást. Mi lenne, ha arról beszélne, hogy képzelte el kettőnk munkáját. Mesélje el, milyen szerepet szán nekem a saját színházában.
Csend állt kettőnk közé. Kemény, zaklatott csend. Megfoghatatlan gyötrelem, mely pengeként hasít a levegőbe.
Én azért éreztem, mert megijedtem. Megijedtem, hogy az a Bereczki Zoltán, akit én bálványozok, köszönőviszonyban sincs azzal a képpel, amit most mutat magáról. Megijedtem, hogy én is egy vagyok azok közül a fruskák közül, aki a külcsín alapján ítél meg valakit, és véleményt formál anélkül, hogy ismerné. Honnan tudhatom, hogy valóban az a szeretetreméltó, szemtelenül tehetséges, és hihetetlenül barátságos pasi, akit én képzeltem el magamnak. Vagy egy tuskó, aki még a Facebook üzeneteire sem válaszol, és ahhoz is túl arrogáns, hogy olvasatlanként jelölje meg őket, ha már egyszer elolvasta. Vagy tele van elfojtott érzelmekkel, és csak a marketing miatt mutatja magát szeretni valónak, valójában meg az sem mindegy neki, hány ropi van az öltözőjében.
Kettőnktől ijedtem meg. Hogy ő teljesen más, mint akinek képzeltem, én pedig olyan felszínes vagyok, mint amilyen soha nem akartam lenni.
Ő egyértelműen attól gyötrődött, mert ilyen helyzetbe hozta magát. Vergődött a saját maga emelt falai között. Nem tudom, beszélt-e valakivel arról, mire készül. Én személy szerint javasolni szoktam, hogy a legfőbb bizalmassal tárgyalja át a dolgot az ügyfél. Előd ettől a falra mászik, de szerintem fontos, hogy az ember kibeszélje a félelmeit, kétségeit, mielőtt ilyen fontos és költséges lépésre szánja el magát. Ez az ember lehet szülő, munkatárs, terapeuta, vagy barát. Utóbbi a leggyakoribb.
Mindenkinek szüksége van barátokra. Olyan emberekre, akikre a mondás is hivatkozik. Azokra, akiket, ha felhívsz az éjszaka közepén, hogy megöltél egy embert, ő csak annyit felel: Rendben. Hol vagy? Viszem az ásót, eltemetjük. Úgy láttam, neki vannak ilyen emberek az életében. Mégsem rájuk, hanem egy vadidegen, pénzéhes társaság segítségére támaszkodik. Egy olyan nővel ül szemben, aki ma barna hajú, és laza ing-farmer párosítást visel, de tegnap még szőke volt, kiskosztümben.
Már-már természetes, hogy hánykódik, és a saját érzelmei rabja. Előbb magában kell tisztáznia a dolgokat, csak aztán tudunk eredményesen egymás segítségére lenni.
- Rendben - hangosan fújta ki a levegőt, előredőlt, és az asztalon összekulcsolta az ujjait. Aztán meggondolta magát, mégis inkább hátradőlt és a fülcimpájával kezdett babrálni. - Az egész egy egyszerű játék. Megismerkedünk, együtt vagyunk, aztán elválunk valami miatt. Éppen annyi ideig lesz az életem része, hogy a sajtó lecsillapodjon, és elfelejtsen a magánéletemmel foglalkozni. Gondolom, ez magának rutinfeladat - óvatosan rám sandított. Ittam egy korty bort, és igyekeztem nem leordítani a fejét, amiért gyakorlatilag megint nem mondott semmit. Úgy döntöttem, taktikát váltok.
- Hol "ismerkedünk meg"? - vállat vont.
- Egy cukrászdában.
- Egymásba botlunk?
- Nem, ott dolgozik. Maga szolgál ki. Egymásra nézünk, és azonnal tudjuk, hogy együtt kell lennünk.
- Rajongok magáért?
- Talán igen. Talán azt sem tudja, ki vagyok. - tűnődve bámult ki az ablakon a sötét utcára. - Mégis inkább, tanácsosabb lenne, ha rajongana értem. Meg szeretném mutatni, hogy egy olyan embernek is tudok bizonyítani, akinek már kerek, egész képe van rólam - nagyot ugrott a gyomrom. A szájából hallani a saját dala címét egy ilyen hétköznapi mondatban olyan volt, mint amikor a kedvenc sorozataimban kimondják a főszereplők a sorozat címét, valami bagatell párbeszéd során. Fura, és groteszk. Az én meglátásom szerint. Most viszont más a feladat, a torkánál kell megragadni a lelkesedését, különben újra bezár, kirekeszt, én meg nyalhatom megint kívülről a lekvárosüveget.
- Látványosan bálványozom?
- Azt azért nem. Tudjanak róla az emberek, de nem kell, hogy paparazziblogot vezessen rólam, ahol minden lépésemről beszámol. Legyen romantikus, tekintsen valamiféle álomképnek, aki kiszakítja a mindennapok mókuskerekéből.
- Értem - újfent elnyomtam egy ideges kacajt, amikor az álomkép szó elhagyta a száját. - Konkrétan gondol egy cukrászdára, vagy húzzunk fel egyet a nulláról?
- Hogy érti ezt? - értetlenül nézett rám, ahogy én rá.
- Hogyhogy, hogy értem? Egy cukrászdát kell bedrótoznom. A háttérnek mindig patinásnak kell lennie. Az apróságokon múlik minden. Egyetlen rossz mozdulat, egy másodpercnyi gikszer, és a játéknak vége.
- Azt akarja mondani, hogy beavat egy egész cukrászdát? - úgy pislogott rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy én szültem az alient.
- Persze, hogy beavatok. Ha kell, egy egész vendégkört. Bár egészen pontosan, a saját embereinkkel töltjük fel. Profi színészek és illuzionisták hada.
- Szó sem lehet róla - a hangsúly olyan volt, mintha meg akarná tiltani, hogy elvegyem az utolsó cukrot a tálból.
- Mi az, hogy nem? Azt hitte, majd meglobogtatok egy kamu OKJ-s papírt a Daubnerben, a belem is kidolgozom, maga meg learatja a babérokat? - felhergelt. - Illúzió. Benne van a nevében. Csak a dolgok látszatát tartjuk fenn, egy nemlétező, párhuzamos dimenziót teremtünk. Egy eltűnő valóságot.
- Nem. Egyrészt a Nagy Cukrászdát akarom, másrészt semmiképpen sem dolgozom együtt egy egész csapattal. A helyzet már így is éppen elég megalázó.
- Nézze! Egyfelől megtisztel, hogy belém veti minden hitét, másfelől el kell árulnom egy titkot: soha nem egyedül dolgozom. Nem lennék az, aki, ha nem lenne mögöttem a stáb. Akik mellesleg nem az első ilyen eseten dolgoznak. Nincs ebben semmi megalázó.
- Nem fogadom el - nem is ragozta. Csak kijelentette, és a kagylóhéj újra bezárult. Éppen, mikor elértem volna az igazgyöngyöt.
- Tegyük ezt talonba. Elfáradtunk. Én személy szerint becsiccsentettem. Maga szintén, és nyilván feldúlt. Ma már nem jutunk egyről a kettőre.
*
Másnap reggel fáradtan söpörtem le a telefonom az éjjeliszekrényről. Puhán puffant a szőnyegen, de az istenért sem hagyta volna abba a trombitálást. Beállítottam az ébresztőt, hogy elkapjam Elődöt a cégnél, lehetőleg a negyedéves értékelő meeting után. Nyilvánvaló a nyereség, aminek tetemes része az én előző megbízásom végszámlája.
Morogva tápászkodtam fel, fizikai fájdalmat jelentett elhagyni a takaró békés melegét. Elvégeztem a szokásos teendőimet, aztán taxit hívtam, és az Illúzióhoz hajtattam. Útközben beszereztem egy közepes kapucsínót a kedvenc kávézómból, hogy felébredjek, és a megfelelő hévvel tiltakozhassak a nagybátyámnak Zoli őrült ötlete ellen. Nem is értem, hogy fordulhatott meg a fejében akkora baromság, hogy majd egyedül épülök be valahova.
- Megjött a tékozló lány!
- Neked is jó reggelt - Előd a szokásos mosolyával üdvözölt, amihez némi önimádat párosult, most pedig a szokásosnál is több a hatalomból, amit képviselt. Előtte hevertek a zárójelentések, az öröme megalapozott volt. Ellenben az én fintorommal, ami kialvatlansággal, és némi másnapossággal volt tele, az óceánnyi sértettségről és dacról nem is beszélve.
- Hallom, találkoztál vele - ez az, rögtön a közepébe, ne ragozzuk túl.
- Beszélned kell vele. Hülyeségeket beszél.
- Hogy nem akar csapatot?
- Tudtál róla? - bólintott. Hát persze, hogy tudott. - Nem vállalom - keményen állta a tekintetem, de nem tört meg.
- Kirúglak.
- Tessék?
- Ha nem csinálod, fel is út, le is út - nem tetszett a hanglejtés, komolyan gondolta.
- Nem teheted.
- Megteszem, te is tudod.
Megtenné. A másodperc tört része alatt kellett mérlegelnem, hogy mit választok. Véghez viszem a saját akaratom, tartom magam az elveimhez, és kirúgatom magam, elveszítve ezzel mindent, vagy újra behódolok, és hagyom, hogy rángasson, akár egy marionettet.
Utóbbit választottam, ahogy mindig. Nem volt sok időm, ha még két percig hallgatok, az őrökkel vezettet ki. Képes rá.
- Megcsinálom, a francba is... - megint nem sikerült eltörni az üvegajtót.
|
Minden a történetről
Illúzió - Fanfiction
Az "Illúzió" egy olajozott, jól működő szervezet. Célja a tökéletes illúziókeltés, legyen szó bármiről. Aki hozzájuk fordul, minőséget kap, az élete gyökeresen megváltozik. - persze, amíg megfizetik.
A cég mottója egyszerű, és határozott: Pénzért bármi megvásárolható.
Utazás, szerelem, gyáróriások. Nincs olyan kérés, amit az Illúzió ne tudna teljesíteni. Nem állhat az útjába sem törvény, sem ember, sem semmi. Teszi a dolgát, amiért fizettek neki.
***
Teo kedvenc könyve a Lepkegyűjtő. A kedvenc színe a kék, és igazán az esős időben érzi jól magát. A kedvenc musicalje a Rómeó és Júlia, a kedvenc színháza a városban a Centrál. Szereti a minőségi borokat, és a kutyákat, kedvenc divattervezője Yves Saint Laurent. Szeret főzni, és szerinte normális, ha valaki káromkodik közben.
Kedvenc énekese, és egyben színésze Bereczki Zoltán.
De ezt Istennek sem vallaná be, utálja elárulni, hogy ez az egyetlen gyenge pontja. Rajongani valakiért, feltétlen szeretettel adózni egy másik ember munkájának.
Teo az Illúzió egyik legjobb munkaereje, a Szerelem-részlegen. Feladata, hogy a megrendelő megkapja, amit akar, szigorú szabályok szerint. Ha kell, elbűvölő feleség, ha kell, féltékeny, öngyilkoshajlamú barátnő, de volt már fiatal anyuka is, vagy éppen családot robbantó, elérhetetlen szépség. Amit csak az ügyfél akar.
A recept egyszerű. Találkozik a megrendelővel, átbeszélik a forgatókönyvet, fizet, és a lány máris átváltozik azzá a nővé, akiért pénzt adtak.
Szereti, amit csinál, és jó benne. Ez egyfajta önmegvalósítás. Az lehet, aki csak lenni akar.
Nincsenek szabályok. Csak egy: Soha ne szeress bele az ügyfélbe!
Egy nap új megbízás érkezik, épp amikor lépne a ranglétrán. Azonban vár rá még egy megbízás, ami a legkönnyebb lehetne.
Nem az. A szabályok elmosódnak, a határokat átlépik.
|
Szereplők
A történet szereplői.
Egry Teodóra
Bereczki Zoltán
|
Impresszum
Az oldal adatai.
Az Oldal
A történet az első papírra vetett Bereczki Zoltán Fanfiction, ami annyit tesz, hogy egy, a valósággal párhuzamos idősíkon játszódó kitalált sztorit tartalmaz, melynek név szerint említett férfi főszereplője a híres magyar színész-énekes.
A cselekmények, a szereplők érzései mind a fikció síkján léteznek, a valósághoz, és a valós szereplőkhöz nincs közük.
A szereplők, a helyszínek valós elemek, helyenként más elnevezéssel szerepelnek a történetben.
A blog, a történet szerzői jogvédelem alatt áll!
Az Író
2007 óta blogolok, nagyjából erre az évre tehető az első történet is, amit írtam. Igaz, akkor még füzetbe körmöltem, és a barátaimnak szólt, de a bíztatásukra elkezdtem feltenni az internetre is az irományaimat. Amit itt olvashatsz, hónapokig tartó vívódás önmagammal. Megtegyem-ne tegyen? Megtettem. :-)
Picit rólam:
#krimi és thriller rajongó vagyok
#szeretem a föld színeit
#Jamie Oliver a hősöm
#kedvenc mesefilmem a Labirintus (1986)
#órákat gyűjtök
#kedvenc könyvem: Dino Buzzati: Egy szerelem története
#kedvenc színészem: Adrien Brody, Jávor Pál
#...ha bármi más kérdésed van, keress fel! :-)
A közösségi oldalakon bárki megtalál, de ha emailt szeretnél küldeni, ide várom: ameliaspencer24@gmail.com
✖FACEBOOK PROFIL
✖FACEBOOK OLDAL
✖TWITTER
✖HIPSTERS - NOVELLÁK
✖AZ IGAZI SHERLOCK |BEFEJEZETT|
✖JÖVŐ A MÚLTBAN
✖CLOSENOVELS - MAGAZINBLOG
|
Háttér
A történet keletkezéséről.
...2005 tavaszán egy általános iskolai csoport megállapodott, hogy a Roméo et Juliette egy dalára táncol az éves bálon, ahol az iskola majd minden osztálya fellép a gyerekek, és a szülők szórakoztatására. Sikert arattak, az osztályban kialakultak a Montague és Capulet klikkek, összetartotta őket a közös bolondozás, a "mini-Verona".
Teltek az évek, és egy fiktív karakter, Rómeó kishúga belezúgott a musicalbe. Ez voltam én. Imádtam a drámát is, a szereplőket, a színpadot, mindent. Mercutio és Tybalt volt a kedvencem, ami nem nagy meglepetés, tekintve hogy vagy a gonosz karakterek, vagy az előbb-utóbb elhalálozó emberek lesznek a kegyeltjeim.
A francia után tudnom kellett, hogy mit művelt a magyar társulat az én dédelgetett darabommal. Meghallgattam, megnéztem, lenyűgöztek.
...2010 tavaszán a gimnáziumi legjobb barátnőmmel felutaztunk családostól Budapestre, az Operett Színházba, hogy végre valóra váljon az álmom, és élőbe láthassam az egyik kedvenc musicalem. Tinédzserek voltunk, ébredező kíváncsisággal a másik nem iránt, túl az első nagy szerelmeken, vártuk, hogy kit nézhetünk ki magunknak a színházban. Jómamgam az egyik hangtechnikust, és Mercutio-t. Zolit előtte is ismertem, tudtam, kicsoda, mit csinál, elismeréssel adóztam a munkájának, de amit akkor este láttam, az levett a lábamról. Az erő, a hév, amit Mercutioba tett, elsöpört. Soha többet nem lehetett kicsavarni a távcsövet a kezemből, csak őt figyeltem. Bukfencezett a gyomrom, ha a színpadra jött, csalódtam, ha kifutott.
...2015 nyarán naplementében vonatoztam vissza Pestre, amikor a zenelejátszó lemezei között megakadt az ujjam az "Álomkép" 2010-es felvételén. Többször hallgattam meg egymás után, a szöveget évek óta kívülről fújom, de nem ártott az ismétlés. Újra beütöttem a keresőbe a Bereczki Zoltán nevet, csak hogy tudjam, miről maradhattam le, ami fontos. Időközben persze követtem a munkásságát, figyeltem, hol tart, de újra elragadott a hév, hogy mindenről tudnom kell, újra kell látnom élőben.
Így jött "A Lepkegyüjtő". Azonnal beszereztem a könyvet, végre egy olyan szerepben találtam, ami az én világomhoz közel áll. Jegyet váltottunk rá, és szeptemberben a legjobb barátnőmmel ott ültem az előadáson. Féltem, nem tudtam, mit várjak. Féltem, hogy megannyi musical után prózai szerepben látom. Féltem, hogy a vidám, hahotázó szerepek után most egy szorongó gyilkost fogok látni. Féltem, hogy nem fog tetszeni. Féltem, hogy nem fogom érteni.
A darab végén Tőle féltem. Attól, ahogy megannyiszor elhangzott a mondat: "A lepkegyűjtő titkos videóblogja.". Attól ijedtem meg, ha lefekszem, hetekig ezzel a pszichopata mondattal lesznek rémálmaim. Mi sem biznyítja jobban, hogy Bereczki Zoltán totális győzelmet aratott felettem.
Minden illúzióját megélem...
Ideje, hogy én teremtsek Neki egyet.
|
Nagyon jó lett. Hát hol is kezdjem. Tetszik, hogy nem árulsz el semmit Zoliról. Úgy értem a legtöbb embernek (olvasónak) megvan a saját maga által alkotott képe róla, hogy milyen. És ezért én például az előző rész végén vártam, hogy akkor most meglátom a te véleményed (ugye az íróét), a te képedet róla a következő részben, mert ahogy a szereplőknél lenni szokott az író bemutatja a jellemvonásai stb., de ez nem történt meg. Kicsit csalódtam is meg nem is, amikor ez elmaradt. De összességében végül is örülök, hogy egy rejtély maradt a karakter (tekintve, hogy egy valós személyről van szó). :)
A másik Teo félelme attól, hogy Zoli nem olyan lesz, amilyennek elképzelte. Szerintem ez olyan általános dolog, hogy nagyon sokan tudnak vele azonosulni. Nálam például hétköznapi emberek esetén is előfordul, hogy kialakítok egy képet róla, majd csolódok, mert igazából nem olyan amilyennek képzeltem. Szóval ez nagyon tetszett.
És végül nagyon tetszett ez a csapatban dolgozom dolog. Mert végül is én is így képzelném el az Illúziót, hogy ha az kell, hogy cukrászdában ismerkedjenek meg, akkor puff egy cukrászda tele színészekkel. Zseniális. :)
És tetszett, hogy végül tettél bele egy csavart, és Teonak úgymondd elvetted a támaszát , a színészgárdát. Egyedül kell végigcsinálnia, és emiatt még izgalmasabb.
Remek lett.
Üdv
Andi
Megjegyzés küldése