Fáradt voltam.

13 hónapig játszottam valakinek a platinaszőke, kedvesen mosolygó, csupaszív feleségét. Ágoston meleg volt, és én kellettem hozzá, hogy ezt fel merje vállalni.

Pontosabban az Illúzió, a világ első számú szemfényvesztő szervezete. Mindenhol ott van. Mindenkit behálóz. Nem tudhatod, hogy nem-e éppen te vagy a passzív alanya. 

Az Illúzió csapatába tartozni kiváltság, nem egyszerű feladat. Nyelveket kell beszélned, majdnem mindenhez kicsit értened kell. Tökéletesnek lenni nem éppen sétagalopp. Sosem tudhatod, mit kíván az ügyfél. Lehet, hogy a gonosz szerepét osztja rád, aki autóbolond. Lehet, hogy egy buta újgazdag barátnőre van szüksége, de az is megeshet, hogy négy diplomás, hat nyelven folyékonyan beszélő tökéletes nő kell neki, akivel felvághat. Az ügyfél szava szent, ő hozza a játékszabályokat. Olyan ez, mintha egyszerre lennél modell, és pincér. Csodásan kell festened minden alkalommal, és a legjobb formádban feltétlenül ki kell szolgálni a vásárlót. 

Különös egyveleg, ahol sosem hibázhatsz, különben véged.

Soha nem rontottam még el megbízást. 

Ágoston esete sem volt különb a többinél, minimális kockázattal végigvittük a tervet. 

A szokásos, már-már rutinszerű forgatókönyv:

 Ágoston nem kis pénzt fizetett, hogy ez a történet a mi történetünk hiteles legyen, nekem pedig kötelességem volt teljesíteni amit kér, és minden tudásommal segíteni. Tulajdonképpen megkedveltem a fickót. 34 éves, magas, szőke izomtömeg, aki után mindenki elismerően bólint. Szoborszerű arca kedves, mindenkivel barátságos, de ha érvényesülnie kell, egy oroszlán harci hevével veti bele magát mindenben, és ahogy szavannai társa, legtöbbször ő is győztesen kerül ki a csatákból. Talán egy részem még szeretett is vele lenni. 13 hónap hosszú idő, és mi ennek tetemes részét egy fedél alatt töltöttük. El kellett játszanunk, milyen heves lánggal ég a szerelmünk, hogy milyen földöntúli boldogság, hogy összekötjük, az életünket, hogy mekkora csalódás, hogy meddő vagyok, és hogy milyen gyorsan teszi ez tönkre a házasságunk.

Ágoston lett a munkájába menekülő, csalódott férj, én pedig az italba, és a férfiakba forduló kitartott feleség. A "válás" elkerülhetetlen volt, Ágoston pedig időközben beleszeretett az ügyvédjébe; Balázsba, akivel valójában már négy éve alkotnak egy párt. Én jelenetet rendeztem, aztán a házassági szerződésünkre hivatkozva leléptem pár millióval, ami valójában a cég számlájára ment, nem kis része pedig a tiszteletdíjam volt a meggyőző alakításomért.


Izgatottan túrtam a gardróbban, a megfelelő ruha után kutatva. Ma előléptetnek.
Nem leszek többet senki beosztottja, a magam ura leszek, az én kezem alatt dolgoznak. Bármennyire is szeretem az átváltozások, az új feladatok izgalmát, jó lesz a póráz másik felére költözni. Oda, ahol én tartom mind az ügyfél, mind a beosztott nyakörvre csatolt bőrszíját.
Legyen a piros, hátul kivágott ruha? Legyek merész?
Legyen a zöld selyemblúz fekete farmerrel? Legyek magabiztos?
Legyen a napsárga, gyöngyökkel varrott kezes-lábas? Legyek szexi?
Legyen a pasztell rózsaszín, méretre szabott nadrágkosztüm? Legyek nagyképű?

Legyen a kék ing. Legyek ma Teodóra. A lány, aki addig küzdött, amíg a csúcsra nem ért.
Ma ugyanis odaérek. Majd tizenöt évem van benne, a magánéletem ignorálása, és olyan szintű mobilitás, amit ha beépítenek a legújabb okostelefonokba, azok életre kelnek, és a harmadik világháborúban legyőzik az emberiséget. Egy szó, mint száz, megszenvedtem azért, hogy felvegyem a kék inget, és az úgy álljon rajtam, ahogy szerettem volna.
A szokásosnál több időt töltöttem azzal, hogy tökéletes legyen a megjelenésem, bár ezt a munka minden alkalommal megkövetelte tőlem, kivéve, ha egy lecsúszott heroinistát alakítottam, vagy elszegényedett szerencsejáték-függőt. Előfordult már. Mit ahogyan azt már említettem, megérdemlem az előléptetést.




Határozottan toltam be az ajtót magam előtt, a recepción sebtében felmutattam a kártyám, és már száguldottam tovább a tizenharmadikra, a nagyfőnök irodájába. Két indokkal tölthet valaki sok időt nála; ha baromi jól dolgozik, és gyakran foglalkoztatják, vagy menthetetlenül béna, de valamilyen oknál fogva nem rúgja ki. Ez legtöbbször azért van, mert orális úton jutott a céghez. Előd farkán rágta át magát.
Nekem az előbbi indokkal volt bérelt bőrfotelem. Az mellett, amennyit, és ahogyan dolgoztam nem mehetett el szó nélkül.
Ismerős fenyőillat csapta meg az orrom, mikor rövid kopogás után a szobába léptem. A magassarkúm azonnal belesüppedt a vastag, drapp szőnyegbe. Előd nekem háttal telefonált, csak a kezével intett, jelezve, hogy észrevett, de egyelőre még nem velem foglalkozik. Csendesen diskurált, ahogy mindig. Mintha attól tartana, hogy bárki meghallja, kivel, és miről beszélget. Csak óvatos. Az Illúzió feje, az első számú szemfényvesztő, átverőművész, per illúzionista, akit csak a hátán hordott a Föld. És alig tíz évvel idősebb nálam, ami pofátlanság. Lassan a kedvenc fotelemhez sétáltam, az egyetlenhez, amiben egy puha díszpárna volt, és a jobb karján egy apró karcolás a makulátlan bőrfelületen. Előd jelét sem mutatta, hogy perceken belül nekem szentelné az idejét, ami kezdett bosszantani. Őszitén szólva arra számítottam, hogy ahogy belépek, hullik rám a csillámpor, vagy tizenöt ember tapsol nekem, a főnököm pedig ünnepélyes keretek között a kezembe nyomja az új szerződésem aranykeretes másolatát. Pezsgőzünk, mindenki engem ünnepel, én meg tartok egy kis beszédet arról, hogy jutottam idáig, és mit kellett tennem hozzá. Könnyek szöknek a szemekbe, kapok néhány ajándékot, aztán mindenki megy a dolgára, én meg beköltözöm az új irodámba.
Ehelyett izzad a seggem a fotelben, idegesen dobolok a karfán, szórakozásképp próbálok elcsípni félmondatokat a főnököm beszélgetéséből, és csillámpornak vagy pezsgőnek még a színét sem látom, még, ha huszadszorra is jártam már körbe az irodát vizsla-üzemmódban. Feladom... Legalább a titkárnőink lennének itt.
A percekből számomra órák lettek, a falióra viszont csak egy bő félóra elteltét mutatta, mikor Előd felém fordult. Csibészesen mosolygott rám, a telefont az asztalra tette. Lesimította keményre vasalt fehér ingjét, várt pár pillanatot a drámaiság kedvéért, aztán a tőle megszokott, mély, dübörgő hangon szólalt meg.

 - Új megbízásod van. Életed nagy dobása. A többi várhat. Kifejezetten a legjobbat akarja az ügyfél.  

Fáradt voltam.

13 hónapig játszottam valakinek a platinaszőke, kedvesen mosolygó, csupaszív feleségét. Ágoston meleg volt, és én kellettem hozzá, hogy ezt fel merje vállalni.

Pontosabban az Illúzió, a világ első számú szemfényvesztő szervezete. Mindenhol ott van. Mindenkit behálóz. Nem tudhatod, hogy nem-e éppen te vagy a passzív alanya. 

Az Illúzió csapatába tartozni kiváltság, nem egyszerű feladat. Nyelveket kell beszélned, majdnem mindenhez kicsit értened kell. Tökéletesnek lenni nem éppen sétagalopp. Sosem tudhatod, mit kíván az ügyfél. Lehet, hogy a gonosz szerepét osztja rád, aki autóbolond. Lehet, hogy egy buta újgazdag barátnőre van szüksége, de az is megeshet, hogy négy diplomás, hat nyelven folyékonyan beszélő tökéletes nő kell neki, akivel felvághat. Az ügyfél szava szent, ő hozza a játékszabályokat. Olyan ez, mintha egyszerre lennél modell, és pincér. Csodásan kell festened minden alkalommal, és a legjobb formádban feltétlenül ki kell szolgálni a vásárlót. 

Különös egyveleg, ahol sosem hibázhatsz, különben véged.

Soha nem rontottam még el megbízást. 

Ágoston esete sem volt különb a többinél, minimális kockázattal végigvittük a tervet. 

A szokásos, már-már rutinszerű forgatókönyv:

 Ágoston nem kis pénzt fizetett, hogy ez a történet a mi történetünk hiteles legyen, nekem pedig kötelességem volt teljesíteni amit kér, és minden tudásommal segíteni. Tulajdonképpen megkedveltem a fickót. 34 éves, magas, szőke izomtömeg, aki után mindenki elismerően bólint. Szoborszerű arca kedves, mindenkivel barátságos, de ha érvényesülnie kell, egy oroszlán harci hevével veti bele magát mindenben, és ahogy szavannai társa, legtöbbször ő is győztesen kerül ki a csatákból. Talán egy részem még szeretett is vele lenni. 13 hónap hosszú idő, és mi ennek tetemes részét egy fedél alatt töltöttük. El kellett játszanunk, milyen heves lánggal ég a szerelmünk, hogy milyen földöntúli boldogság, hogy összekötjük, az életünket, hogy mekkora csalódás, hogy meddő vagyok, és hogy milyen gyorsan teszi ez tönkre a házasságunk.

Ágoston lett a munkájába menekülő, csalódott férj, én pedig az italba, és a férfiakba forduló kitartott feleség. A "válás" elkerülhetetlen volt, Ágoston pedig időközben beleszeretett az ügyvédjébe; Balázsba, akivel valójában már négy éve alkotnak egy párt. Én jelenetet rendeztem, aztán a házassági szerződésünkre hivatkozva leléptem pár millióval, ami valójában a cég számlájára ment, nem kis része pedig a tiszteletdíjam volt a meggyőző alakításomért.


Izgatottan túrtam a gardróbban, a megfelelő ruha után kutatva. Ma előléptetnek.
Nem leszek többet senki beosztottja, a magam ura leszek, az én kezem alatt dolgoznak. Bármennyire is szeretem az átváltozások, az új feladatok izgalmát, jó lesz a póráz másik felére költözni. Oda, ahol én tartom mind az ügyfél, mind a beosztott nyakörvre csatolt bőrszíját.
Legyen a piros, hátul kivágott ruha? Legyek merész?
Legyen a zöld selyemblúz fekete farmerrel? Legyek magabiztos?
Legyen a napsárga, gyöngyökkel varrott kezes-lábas? Legyek szexi?
Legyen a pasztell rózsaszín, méretre szabott nadrágkosztüm? Legyek nagyképű?

Legyen a kék ing. Legyek ma Teodóra. A lány, aki addig küzdött, amíg a csúcsra nem ért.
Ma ugyanis odaérek. Majd tizenöt évem van benne, a magánéletem ignorálása, és olyan szintű mobilitás, amit ha beépítenek a legújabb okostelefonokba, azok életre kelnek, és a harmadik világháborúban legyőzik az emberiséget. Egy szó, mint száz, megszenvedtem azért, hogy felvegyem a kék inget, és az úgy álljon rajtam, ahogy szerettem volna.
A szokásosnál több időt töltöttem azzal, hogy tökéletes legyen a megjelenésem, bár ezt a munka minden alkalommal megkövetelte tőlem, kivéve, ha egy lecsúszott heroinistát alakítottam, vagy elszegényedett szerencsejáték-függőt. Előfordult már. Mit ahogyan azt már említettem, megérdemlem az előléptetést.




Határozottan toltam be az ajtót magam előtt, a recepción sebtében felmutattam a kártyám, és már száguldottam tovább a tizenharmadikra, a nagyfőnök irodájába. Két indokkal tölthet valaki sok időt nála; ha baromi jól dolgozik, és gyakran foglalkoztatják, vagy menthetetlenül béna, de valamilyen oknál fogva nem rúgja ki. Ez legtöbbször azért van, mert orális úton jutott a céghez. Előd farkán rágta át magát.
Nekem az előbbi indokkal volt bérelt bőrfotelem. Az mellett, amennyit, és ahogyan dolgoztam nem mehetett el szó nélkül.
Ismerős fenyőillat csapta meg az orrom, mikor rövid kopogás után a szobába léptem. A magassarkúm azonnal belesüppedt a vastag, drapp szőnyegbe. Előd nekem háttal telefonált, csak a kezével intett, jelezve, hogy észrevett, de egyelőre még nem velem foglalkozik. Csendesen diskurált, ahogy mindig. Mintha attól tartana, hogy bárki meghallja, kivel, és miről beszélget. Csak óvatos. Az Illúzió feje, az első számú szemfényvesztő, átverőművész, per illúzionista, akit csak a hátán hordott a Föld. És alig tíz évvel idősebb nálam, ami pofátlanság. Lassan a kedvenc fotelemhez sétáltam, az egyetlenhez, amiben egy puha díszpárna volt, és a jobb karján egy apró karcolás a makulátlan bőrfelületen. Előd jelét sem mutatta, hogy perceken belül nekem szentelné az idejét, ami kezdett bosszantani. Őszitén szólva arra számítottam, hogy ahogy belépek, hullik rám a csillámpor, vagy tizenöt ember tapsol nekem, a főnököm pedig ünnepélyes keretek között a kezembe nyomja az új szerződésem aranykeretes másolatát. Pezsgőzünk, mindenki engem ünnepel, én meg tartok egy kis beszédet arról, hogy jutottam idáig, és mit kellett tennem hozzá. Könnyek szöknek a szemekbe, kapok néhány ajándékot, aztán mindenki megy a dolgára, én meg beköltözöm az új irodámba.
Ehelyett izzad a seggem a fotelben, idegesen dobolok a karfán, szórakozásképp próbálok elcsípni félmondatokat a főnököm beszélgetéséből, és csillámpornak vagy pezsgőnek még a színét sem látom, még, ha huszadszorra is jártam már körbe az irodát vizsla-üzemmódban. Feladom... Legalább a titkárnőink lennének itt.
A percekből számomra órák lettek, a falióra viszont csak egy bő félóra elteltét mutatta, mikor Előd felém fordult. Csibészesen mosolygott rám, a telefont az asztalra tette. Lesimította keményre vasalt fehér ingjét, várt pár pillanatot a drámaiság kedvéért, aztán a tőle megszokott, mély, dübörgő hangon szólalt meg.

 - Új megbízásod van. Életed nagy dobása. A többi várhat. Kifejezetten a legjobbat akarja az ügyfél.