|
KÖSZÖNTŐ
Egy újabb történetet találsz a blogon, ami az én egyik újabb agymenésem. Egy dolog mégis más: ilyen nincs még egy. A történet egy méltán népszerű figurával foglalkozik; Bereczki Zoltánnal. Hadd szögezzem le, hogy semmilyen kapcsolatban nem állok vele (sajnos), így minden, amit itt találsz csak az én kitalációm, Ő semmilyen formában nem működik közre. Ez a blog, a történet arra hivatott, hogy elmeséljem nektek, mennyire, és miért szeretem Őt. Jó szórakozást, tarts velem!
WATTPAD
ARCHÍV
KREDIT
© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra.
|
6. fejezet - "Vörös. Vannak furcsa perverzióim."
Hey, sweeties!
Hétfő van, ahogy ígértem érkezik az új fejezet. Lassan szeretnék visszaállni a szerdai feltöltésekre, de ez a közeljövőben még sajnos nem valósul meg. Reményeim szerint január elején áll vissza a rend, addig is lesznek hetek, mikor több fejezet lesz, szóval unatkozni nem fogunk! ;-)
A rész nagyon későn került fel, aminek egy borzasztóan egyszerű oka van: két könyvem van a héten, amiket egyszerűen nem bírok letenni. Próbáltam, száműztem, de visszamásztak a kezembe.
A mai, egy amolyan köztes epizód, melyben tulajdonképpen nagy dolgok nem történnek, igyekszem kicsit többet szerepeltetni Zolit, emellett pedig jobban belemélyedünk a blog egyik alapkövének számító fogalmába, a rajongásba. Talán ezzel picit megmagyarázom Teo Zolihoz való hozzáállását. Nem árulhatok zsákbamacskát, ezt a részt főleg a saját nézeteim inspirálták.
Nincs több mellébeszélés, jön!
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
"Most végeztem. Ha tud, hívjon fel."
"Találkozzunk. A háza előtt várom."
Ha nem lett volna elég, hogy azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány, akkor ettől a pillanattól kezdve mindennel a tököm tele volt. Órákig, a munkaidőn túl is a szaros nérókkal játszottam egy önimádó cukrásszal, aki folyamatosan azzal próbálkozott, hogy ha lyukat beszél minden élő ember hasába a Földön, talán megnyer magának.
A zoknim is marcipános, a hajamban minden bizonnyal porcukor van; hacsak nem őszültem bele időközben, ami az elmúlt tizenkét órát tekintve lehetséges opció. A lábam lerohad, a kezeim remegnek, ahogy az arcom is, ami most már örökre ezt az automata mosolyt fogja formálni, a szám pedig a mondatot: Tessék, jó napot kívánok!
Nagyon nincs szükségem még ennél is nagyobb érzelmi löketre. Márpedig az, ha Bereczki Zoltánt beengedem az életembe, a lakásomba, a helyre, ahol az erkély előtt katonás sorban száradnak a szárítón a fehérneműim, az egy nagyon nagy csattanással érkező hullám lesz a mai napomon. Jézusom, el kell tüntetnem a bugyikat...
Mindennek tetejében tömegközlekedéssel kellett utaznom, amit legalább tíz éve nem csináltam. Éreztem, ahogy leülök a villamosra, ezer és ezer bacilus mászik rám, szagmolekulák százai telepednek a ruhámra, és a hajamra, és valamiért az volt az érzésem, hogy mindenki engem bámul. Erre minden okuk megvolt, úgy ültem, mint aki karót nyelt, igyekeztem semmihez sem hozzáérni, az arcom pedig Mozart Requiem-jét játszotta. Képzelem, milyen benyomást teszek majd Zolira. Torz arccal, csapzott hajjal, másik izzadságszagában úszva. Álomnő.
Hogy kicsit rendbe szedjem magam, előkotortam az aktuális olvasott könyvet a táskámból, és inkább arra koncentráltam, mint a saját menthetetlen helyzetemre, amiből még legalább negyven perc hátravan.
A könyvet múlt héten szereztem, még Ágostonnal, az utolsó együtt töltött napjaink egyikén. Most ez a kis mozzanat olyan távolinak tűnik, mintha fényévekre lenne, vagy meg sem történt volna. Csak egy álom volt, amiből felébredtem, és most itt a kemény valóság. A tenger mélye, ahol vergődöm a földhöz láncolva, a bilincsemen egy számkódos zárral, aminek a megfejtésére alig van időm, mert fogy az oxigén. Pontosan ilyen érzés egyedül nekimenni a vakvilágnak. Beleverni a csákányom egy olyan sziklatömbbe, ami túl kemény, eltörheti az eszközöm. Vagy kitartóan ütöm, és megtalálom a gyémántot valahol, a mélyébe rejtve, vagy elbukok, és jobb, ha a törmelék alá ásom magam.
Michael Jackson: Holdséta. A könyv, amit évek óta kerestem, és egyszer csak odatermett az Alexandra polcára. Egészen pontosan négy könyvet olvastam ki eddigi életem során, ami róla szól. Minden könyv attól volt élettelen kicsit, hogy nem a saját szavai voltak. Ha már az emberről könyvet írnak, életében, nem mellesleg, az legyen az ő szájíze szerint szerkesztve. Az összes életrajzzal annyi volt a baj, hogy nem Ő írta. Felőlem lehetett volna Paul McCartney is az író, bármennyire rajongok érte is, akkor is Jackson szájából akarom hallani a történetét. A Király történetét. A Holdséta a könyv. A könyv, amit maga a Király mesél nekem, én meg szájtátva bámulom, és még annál is jobban szeretem, mint eddig.
A rajongásaimról sosem beszélek szívesen. Ez túl személyes dolog. Például az; hogy Bereczki Zoltán rajongó vagyok, egy olyan titok, amiről maximum a családom tud. Nem azért, mert kínos, vagy cikinek érzem, egyszerűen csak gyengének látom tőle magam. Gyengének abban a mivoltomban, hogy olyasvalaki iránt táplálok érzelmeket, akit nem ismerek, viszont szeretném tudni, milyen ember. Gyenge vagyok, mert azzá tesz a rajongás irántuk. Kivétel ez alól a Michael Jackson imádatom. Na, meg a The Doors. De hát Jim Morrison egy isten, ezzel kár is lenne vitába szállni.
Tíz-tizenkét éves voltam, amikor először láttam a tévében a Moonwalkert. Akkor csak azt láttam, hogy ott egy pali, aki baromi jól táncol, énekel, és tetszik is. Michael Jackson, vörös pasik. Vannak furcsa perverzióim... Ezután bukkantam rá egy Bad kazettára anyám Cure és apám felvett Front 242 kazettái között. Igazi ritkaság volt, hogy ilyesmit találtam, bizonyára Előd keverte el, aki viszont imádja Jacksont. Akkor és ott annyira beleszerettem a művészetébe, az egész lényébe, hogy elkezdtem másolni. Úgy öltözködtem, úgy viselkedtem, úgy táncoltam, mint Michael. Ő volt az első, és egyetlen aki ennyire ki tudott fordítani magamból. Ma is. Ha meghallom a rádióban, sírhatnékom támad a profizmusától. Igyekszem követni, és beépíteni az elhivatottságát, az alázatát a saját életembe. Olyan nekem, mint egy vallás, amit követek. Evangélikusnak vallom magam, mert a családom is az. De valójában nekem csak egy szoba kell, egy lejátszóval, amiből az ő hangja szól. Hozzá fohászkodom. Őt kérem, hogy rántson vissza az útra, amit kijelöltem. Belőle merítek erőt, ha túl magas a léc. Vele megugrom.
*
 Csigalassúsággal lépkedtem a lakásom felé. Messziről megismertem a sötét alakot a kocsinak dőlve. Úgy
fejeződik be a napom, ahogy kezdődött. Valaki az ajtóm előtt rám vár, az autóján tehénkedve.
- Régóta vár? - könnyedén mellé támaszkodtam. Kicsit meglepődve fordult felém, mintha megijedt volna. Az arcára volt írva, hogy a gondolataiba merült, amit most én megzavartam. Azért rám mosolygott.
- Alig tíz perce. Nehéz napja volt?
- Ó, ugyan, voltam már drogdíler szerető, aki hobbiból lóhátról lő íjjal. Ez füstpicsa hozzá képest - a szám elé kaptam a kezem, és nagyon szerettem volna elsüllyedni abban a pillanatban. Az Ő káromkodását használtam. Lebuktam.
- Szóval jól ment - nem mertem ránézni, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- El sem tudja képzelni, mennyi mindent tettem magáért az elmúlt tizenhárom órában. Villamoson is ültem...
- Maga egy szent - elnevette magát, de én nem tartottam viccesnek.
- Nevet, de nem magának kellett egy sárga kapszulában ülnie, aminek az oldalán egy baromi félelmetes Shrek vigyorog. Olyan érzésem volt, hogy megevett - eszembe jutott a plakát. Shrek a frászt hozza rám, Szamár olyan, mintha lenyelt volna egy embert. Az egyetlen dolog, ami tetszik, az Szinetár Fionája, bár akármennyire is szép és kedves a mosolya, képtelen vagyok feldolgozni, ahogy rám nézett a két barátja. Egy gyereknek sem szabadna látnia azokat a szörnyeket. Semmilyen körülmények között. Maszkmester ülj le, egyes. Youtube-on amatőrök lepipálnak a Halott Menyasszony vagy éppen a wendigo sminkjükkel.
- Mi baja Shrekkel?
- Nekem semmi. Édes mese. Bonnie Tylert is bírom. A macskáról nem is beszélve. De Feke Pál sminkje olyan, mintha egy marslakócska a dobozról túl sok vitamint szedett volna be.
- Élénk a fantáziája. Írnia kéne egy mesét - rajtam mulatott. Az elején imponált, de most már csak felültetném a szörny-villamosra, a Moszkvától a Móriczig, aztán majd meglátjuk, azután is ilyen vidám lesz-e.
- Ez persze csak a hab volt a tortán. Vagy kétszáz marcipános nérót gyártottam ma, és bájologtam nagyjából ugyanennyi emberrel.
- Mi az a marcipános néró?
- Hát ez az! Baromi pepecs munkával járó kis szaros teasütemény, és bármennyire szeretném azt mondani, nem éri meg a vesződést, nem igaz. Nagyon finom. Ezért elnézem, hogy az alsómból csavarni lehet a kristálycukrot.
- Nem tudom, hogy fogom meghálálni, hogy ennyit szenved miattam...
- Ha nem hízok tíz kilót, nem írom a számlához a kondibérletem - mind a ketten elnevettük magunkat, aztán hosszan hallgattunk. Kezdett feszélyezni. - Feljön?
- Felhív?
- Nem lenne szabad, de fázom - tényleg nem szabad. Tiltja az Illúzió szabályzata.
- Nem bánom.
A Michael Jackson-féle rajongásom túlmegy minden határon. A zenéje, a mozgása, a személye, mindent szeretek, amit Ő képvisel.
Ezzel szemben a Bereczki Zoltán iránt érzett rajongásom teljesen más. Őt úgy szeretem, mint művész. Jacksonról annyi könyvet, cikket olvastam, dokumentumfilmeket, interjúkat faltam, hogy néha úgy érzem, jobban ismerem őt, mint saját magam.
Bereczkit viszont egyáltalán nem ismerem. Sosem tudom, mit reagál a következő mondatomra, vagy merre mozdul a második percben. Nem tudom megállapítani, mit érez, ha felhúzza a szemöldökét, és mit, ha keresztbe teszi a lábát. Ez megőrjít. Olyan, mintha egy szappanbuborékkal lennék, amit annyira kell óvnom, hogy szinte hozzá sem érhetek. Szavakkal sem. Bevallom, most kicsit sajnálom, hogy feleannyira sem éltem bele magam, mint amerikai társába. Tudok például néhány infót, de azok csak amolyan mindenki tudja vázlatpontok, amit mindenki ismer, aki újságot olvas. Nem úgy, ha akkora hévvel szeretném, mint Jacksont. Nem mondom, hogy kevesebbre tartom, csak más irányú a szeretetem.
Őt valahogy sosem mertem igazán szeretni. Féltem, tőle jobban féltem, mint bárkitől, akiért az évek során epekedtem. Ő túl közeli volt. Bármikor elmehettem egy előadásra, egy koncertre, akármire, ahol ott volt. És akkor ott lett volna. Úgy értem, teljes valójában, a szó minden értelmével. Valósággá vált volna, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Én álmokat dédelgetek. Olyan megfoghatatlan felhőket imádok, amik a legkisebb fuvallattal elszállnak, nemhogy akaratos széllökéseket szorítsanak vissza. Valahogy mindig úgy voltam vele, hogy ez az érzés, hogy valakit ennyire istenítek, az enyém. Nem kell megosztanom senkivel. Egy olyan bensőséges folyamat, egy érzés, egy álom, ami csak az enyém, még magával a főszereplővel sem élhetem át, különben minden darabjaira hullik.
Én pedig utálom, ha egy álom szétesik.
|
6. fejezet - "Vörös. Vannak furcsa perverzióim."
Hey, sweeties!
Hétfő van, ahogy ígértem érkezik az új fejezet. Lassan szeretnék visszaállni a szerdai feltöltésekre, de ez a közeljövőben még sajnos nem valósul meg. Reményeim szerint január elején áll vissza a rend, addig is lesznek hetek, mikor több fejezet lesz, szóval unatkozni nem fogunk! ;-)
A rész nagyon későn került fel, aminek egy borzasztóan egyszerű oka van: két könyvem van a héten, amiket egyszerűen nem bírok letenni. Próbáltam, száműztem, de visszamásztak a kezembe.
A mai, egy amolyan köztes epizód, melyben tulajdonképpen nagy dolgok nem történnek, igyekszem kicsit többet szerepeltetni Zolit, emellett pedig jobban belemélyedünk a blog egyik alapkövének számító fogalmába, a rajongásba. Talán ezzel picit megmagyarázom Teo Zolihoz való hozzáállását. Nem árulhatok zsákbamacskát, ezt a részt főleg a saját nézeteim inspirálták.
Nincs több mellébeszélés, jön!
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
"Most végeztem. Ha tud, hívjon fel."
"Találkozzunk. A háza előtt várom."
Ha nem lett volna elég, hogy azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány, akkor ettől a pillanattól kezdve mindennel a tököm tele volt. Órákig, a munkaidőn túl is a szaros nérókkal játszottam egy önimádó cukrásszal, aki folyamatosan azzal próbálkozott, hogy ha lyukat beszél minden élő ember hasába a Földön, talán megnyer magának.
A zoknim is marcipános, a hajamban minden bizonnyal porcukor van; hacsak nem őszültem bele időközben, ami az elmúlt tizenkét órát tekintve lehetséges opció. A lábam lerohad, a kezeim remegnek, ahogy az arcom is, ami most már örökre ezt az automata mosolyt fogja formálni, a szám pedig a mondatot: Tessék, jó napot kívánok!
Nagyon nincs szükségem még ennél is nagyobb érzelmi löketre. Márpedig az, ha Bereczki Zoltánt beengedem az életembe, a lakásomba, a helyre, ahol az erkély előtt katonás sorban száradnak a szárítón a fehérneműim, az egy nagyon nagy csattanással érkező hullám lesz a mai napomon. Jézusom, el kell tüntetnem a bugyikat...
Mindennek tetejében tömegközlekedéssel kellett utaznom, amit legalább tíz éve nem csináltam. Éreztem, ahogy leülök a villamosra, ezer és ezer bacilus mászik rám, szagmolekulák százai telepednek a ruhámra, és a hajamra, és valamiért az volt az érzésem, hogy mindenki engem bámul. Erre minden okuk megvolt, úgy ültem, mint aki karót nyelt, igyekeztem semmihez sem hozzáérni, az arcom pedig Mozart Requiem-jét játszotta. Képzelem, milyen benyomást teszek majd Zolira. Torz arccal, csapzott hajjal, másik izzadságszagában úszva. Álomnő.
Hogy kicsit rendbe szedjem magam, előkotortam az aktuális olvasott könyvet a táskámból, és inkább arra koncentráltam, mint a saját menthetetlen helyzetemre, amiből még legalább negyven perc hátravan.
A könyvet múlt héten szereztem, még Ágostonnal, az utolsó együtt töltött napjaink egyikén. Most ez a kis mozzanat olyan távolinak tűnik, mintha fényévekre lenne, vagy meg sem történt volna. Csak egy álom volt, amiből felébredtem, és most itt a kemény valóság. A tenger mélye, ahol vergődöm a földhöz láncolva, a bilincsemen egy számkódos zárral, aminek a megfejtésére alig van időm, mert fogy az oxigén. Pontosan ilyen érzés egyedül nekimenni a vakvilágnak. Beleverni a csákányom egy olyan sziklatömbbe, ami túl kemény, eltörheti az eszközöm. Vagy kitartóan ütöm, és megtalálom a gyémántot valahol, a mélyébe rejtve, vagy elbukok, és jobb, ha a törmelék alá ásom magam.
Michael Jackson: Holdséta. A könyv, amit évek óta kerestem, és egyszer csak odatermett az Alexandra polcára. Egészen pontosan négy könyvet olvastam ki eddigi életem során, ami róla szól. Minden könyv attól volt élettelen kicsit, hogy nem a saját szavai voltak. Ha már az emberről könyvet írnak, életében, nem mellesleg, az legyen az ő szájíze szerint szerkesztve. Az összes életrajzzal annyi volt a baj, hogy nem Ő írta. Felőlem lehetett volna Paul McCartney is az író, bármennyire rajongok érte is, akkor is Jackson szájából akarom hallani a történetét. A Király történetét. A Holdséta a könyv. A könyv, amit maga a Király mesél nekem, én meg szájtátva bámulom, és még annál is jobban szeretem, mint eddig.
A rajongásaimról sosem beszélek szívesen. Ez túl személyes dolog. Például az; hogy Bereczki Zoltán rajongó vagyok, egy olyan titok, amiről maximum a családom tud. Nem azért, mert kínos, vagy cikinek érzem, egyszerűen csak gyengének látom tőle magam. Gyengének abban a mivoltomban, hogy olyasvalaki iránt táplálok érzelmeket, akit nem ismerek, viszont szeretném tudni, milyen ember. Gyenge vagyok, mert azzá tesz a rajongás irántuk. Kivétel ez alól a Michael Jackson imádatom. Na, meg a The Doors. De hát Jim Morrison egy isten, ezzel kár is lenne vitába szállni.
Tíz-tizenkét éves voltam, amikor először láttam a tévében a Moonwalkert. Akkor csak azt láttam, hogy ott egy pali, aki baromi jól táncol, énekel, és tetszik is. Michael Jackson, vörös pasik. Vannak furcsa perverzióim... Ezután bukkantam rá egy Bad kazettára anyám Cure és apám felvett Front 242 kazettái között. Igazi ritkaság volt, hogy ilyesmit találtam, bizonyára Előd keverte el, aki viszont imádja Jacksont. Akkor és ott annyira beleszerettem a művészetébe, az egész lényébe, hogy elkezdtem másolni. Úgy öltözködtem, úgy viselkedtem, úgy táncoltam, mint Michael. Ő volt az első, és egyetlen aki ennyire ki tudott fordítani magamból. Ma is. Ha meghallom a rádióban, sírhatnékom támad a profizmusától. Igyekszem követni, és beépíteni az elhivatottságát, az alázatát a saját életembe. Olyan nekem, mint egy vallás, amit követek. Evangélikusnak vallom magam, mert a családom is az. De valójában nekem csak egy szoba kell, egy lejátszóval, amiből az ő hangja szól. Hozzá fohászkodom. Őt kérem, hogy rántson vissza az útra, amit kijelöltem. Belőle merítek erőt, ha túl magas a léc. Vele megugrom.
*
Csigalassúsággal lépkedtem a lakásom felé. Messziről megismertem a sötét alakot a kocsinak dőlve. Úgy
fejeződik be a napom, ahogy kezdődött. Valaki az ajtóm előtt rám vár, az autóján tehénkedve.
- Régóta vár? - könnyedén mellé támaszkodtam. Kicsit meglepődve fordult felém, mintha megijedt volna. Az arcára volt írva, hogy a gondolataiba merült, amit most én megzavartam. Azért rám mosolygott.
- Alig tíz perce. Nehéz napja volt?
- Ó, ugyan, voltam már drogdíler szerető, aki hobbiból lóhátról lő íjjal. Ez füstpicsa hozzá képest - a szám elé kaptam a kezem, és nagyon szerettem volna elsüllyedni abban a pillanatban. Az Ő káromkodását használtam. Lebuktam.
- Szóval jól ment - nem mertem ránézni, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- El sem tudja képzelni, mennyi mindent tettem magáért az elmúlt tizenhárom órában. Villamoson is ültem...
- Maga egy szent - elnevette magát, de én nem tartottam viccesnek.
- Nevet, de nem magának kellett egy sárga kapszulában ülnie, aminek az oldalán egy baromi félelmetes Shrek vigyorog. Olyan érzésem volt, hogy megevett - eszembe jutott a plakát. Shrek a frászt hozza rám, Szamár olyan, mintha lenyelt volna egy embert. Az egyetlen dolog, ami tetszik, az Szinetár Fionája, bár akármennyire is szép és kedves a mosolya, képtelen vagyok feldolgozni, ahogy rám nézett a két barátja. Egy gyereknek sem szabadna látnia azokat a szörnyeket. Semmilyen körülmények között. Maszkmester ülj le, egyes. Youtube-on amatőrök lepipálnak a Halott Menyasszony vagy éppen a wendigo sminkjükkel.
- Mi baja Shrekkel?
- Nekem semmi. Édes mese. Bonnie Tylert is bírom. A macskáról nem is beszélve. De Feke Pál sminkje olyan, mintha egy marslakócska a dobozról túl sok vitamint szedett volna be.
- Élénk a fantáziája. Írnia kéne egy mesét - rajtam mulatott. Az elején imponált, de most már csak felültetném a szörny-villamosra, a Moszkvától a Móriczig, aztán majd meglátjuk, azután is ilyen vidám lesz-e.
- Ez persze csak a hab volt a tortán. Vagy kétszáz marcipános nérót gyártottam ma, és bájologtam nagyjából ugyanennyi emberrel.
- Mi az a marcipános néró?
- Hát ez az! Baromi pepecs munkával járó kis szaros teasütemény, és bármennyire szeretném azt mondani, nem éri meg a vesződést, nem igaz. Nagyon finom. Ezért elnézem, hogy az alsómból csavarni lehet a kristálycukrot.
- Nem tudom, hogy fogom meghálálni, hogy ennyit szenved miattam...
- Ha nem hízok tíz kilót, nem írom a számlához a kondibérletem - mind a ketten elnevettük magunkat, aztán hosszan hallgattunk. Kezdett feszélyezni. - Feljön?
- Felhív?
- Nem lenne szabad, de fázom - tényleg nem szabad. Tiltja az Illúzió szabályzata.
- Nem bánom.
A Michael Jackson-féle rajongásom túlmegy minden határon. A zenéje, a mozgása, a személye, mindent szeretek, amit Ő képvisel.
Ezzel szemben a Bereczki Zoltán iránt érzett rajongásom teljesen más. Őt úgy szeretem, mint művész. Jacksonról annyi könyvet, cikket olvastam, dokumentumfilmeket, interjúkat faltam, hogy néha úgy érzem, jobban ismerem őt, mint saját magam.
Bereczkit viszont egyáltalán nem ismerem. Sosem tudom, mit reagál a következő mondatomra, vagy merre mozdul a második percben. Nem tudom megállapítani, mit érez, ha felhúzza a szemöldökét, és mit, ha keresztbe teszi a lábát. Ez megőrjít. Olyan, mintha egy szappanbuborékkal lennék, amit annyira kell óvnom, hogy szinte hozzá sem érhetek. Szavakkal sem. Bevallom, most kicsit sajnálom, hogy feleannyira sem éltem bele magam, mint amerikai társába. Tudok például néhány infót, de azok csak amolyan mindenki tudja vázlatpontok, amit mindenki ismer, aki újságot olvas. Nem úgy, ha akkora hévvel szeretném, mint Jacksont. Nem mondom, hogy kevesebbre tartom, csak más irányú a szeretetem.
Őt valahogy sosem mertem igazán szeretni. Féltem, tőle jobban féltem, mint bárkitől, akiért az évek során epekedtem. Ő túl közeli volt. Bármikor elmehettem egy előadásra, egy koncertre, akármire, ahol ott volt. És akkor ott lett volna. Úgy értem, teljes valójában, a szó minden értelmével. Valósággá vált volna, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Én álmokat dédelgetek. Olyan megfoghatatlan felhőket imádok, amik a legkisebb fuvallattal elszállnak, nemhogy akaratos széllökéseket szorítsanak vissza. Valahogy mindig úgy voltam vele, hogy ez az érzés, hogy valakit ennyire istenítek, az enyém. Nem kell megosztanom senkivel. Egy olyan bensőséges folyamat, egy érzés, egy álom, ami csak az enyém, még magával a főszereplővel sem élhetem át, különben minden darabjaira hullik.
Én pedig utálom, ha egy álom szétesik.
|
Minden a történetről
Illúzió - Fanfiction
Az "Illúzió" egy olajozott, jól működő szervezet. Célja a tökéletes illúziókeltés, legyen szó bármiről. Aki hozzájuk fordul, minőséget kap, az élete gyökeresen megváltozik. - persze, amíg megfizetik.
A cég mottója egyszerű, és határozott: Pénzért bármi megvásárolható.
Utazás, szerelem, gyáróriások. Nincs olyan kérés, amit az Illúzió ne tudna teljesíteni. Nem állhat az útjába sem törvény, sem ember, sem semmi. Teszi a dolgát, amiért fizettek neki.
***
Teo kedvenc könyve a Lepkegyűjtő. A kedvenc színe a kék, és igazán az esős időben érzi jól magát. A kedvenc musicalje a Rómeó és Júlia, a kedvenc színháza a városban a Centrál. Szereti a minőségi borokat, és a kutyákat, kedvenc divattervezője Yves Saint Laurent. Szeret főzni, és szerinte normális, ha valaki káromkodik közben.
Kedvenc énekese, és egyben színésze Bereczki Zoltán.
De ezt Istennek sem vallaná be, utálja elárulni, hogy ez az egyetlen gyenge pontja. Rajongani valakiért, feltétlen szeretettel adózni egy másik ember munkájának.
Teo az Illúzió egyik legjobb munkaereje, a Szerelem-részlegen. Feladata, hogy a megrendelő megkapja, amit akar, szigorú szabályok szerint. Ha kell, elbűvölő feleség, ha kell, féltékeny, öngyilkoshajlamú barátnő, de volt már fiatal anyuka is, vagy éppen családot robbantó, elérhetetlen szépség. Amit csak az ügyfél akar.
A recept egyszerű. Találkozik a megrendelővel, átbeszélik a forgatókönyvet, fizet, és a lány máris átváltozik azzá a nővé, akiért pénzt adtak.
Szereti, amit csinál, és jó benne. Ez egyfajta önmegvalósítás. Az lehet, aki csak lenni akar.
Nincsenek szabályok. Csak egy: Soha ne szeress bele az ügyfélbe!
Egy nap új megbízás érkezik, épp amikor lépne a ranglétrán. Azonban vár rá még egy megbízás, ami a legkönnyebb lehetne.
Nem az. A szabályok elmosódnak, a határokat átlépik.
|
Szereplők
A történet szereplői.
Egry Teodóra
Bereczki Zoltán
|
Impresszum
Az oldal adatai.
Az Oldal
A történet az első papírra vetett Bereczki Zoltán Fanfiction, ami annyit tesz, hogy egy, a valósággal párhuzamos idősíkon játszódó kitalált sztorit tartalmaz, melynek név szerint említett férfi főszereplője a híres magyar színész-énekes.
A cselekmények, a szereplők érzései mind a fikció síkján léteznek, a valósághoz, és a valós szereplőkhöz nincs közük.
A szereplők, a helyszínek valós elemek, helyenként más elnevezéssel szerepelnek a történetben.
A blog, a történet szerzői jogvédelem alatt áll!
Az Író
2007 óta blogolok, nagyjából erre az évre tehető az első történet is, amit írtam. Igaz, akkor még füzetbe körmöltem, és a barátaimnak szólt, de a bíztatásukra elkezdtem feltenni az internetre is az irományaimat. Amit itt olvashatsz, hónapokig tartó vívódás önmagammal. Megtegyem-ne tegyen? Megtettem. :-)
Picit rólam:
#krimi és thriller rajongó vagyok
#szeretem a föld színeit
#Jamie Oliver a hősöm
#kedvenc mesefilmem a Labirintus (1986)
#órákat gyűjtök
#kedvenc könyvem: Dino Buzzati: Egy szerelem története
#kedvenc színészem: Adrien Brody, Jávor Pál
#...ha bármi más kérdésed van, keress fel! :-)
A közösségi oldalakon bárki megtalál, de ha emailt szeretnél küldeni, ide várom: ameliaspencer24@gmail.com
✖FACEBOOK PROFIL
✖FACEBOOK OLDAL
✖TWITTER
✖HIPSTERS - NOVELLÁK
✖AZ IGAZI SHERLOCK |BEFEJEZETT|
✖JÖVŐ A MÚLTBAN
✖CLOSENOVELS - MAGAZINBLOG
|
Háttér
A történet keletkezéséről.
...2005 tavaszán egy általános iskolai csoport megállapodott, hogy a Roméo et Juliette egy dalára táncol az éves bálon, ahol az iskola majd minden osztálya fellép a gyerekek, és a szülők szórakoztatására. Sikert arattak, az osztályban kialakultak a Montague és Capulet klikkek, összetartotta őket a közös bolondozás, a "mini-Verona".
Teltek az évek, és egy fiktív karakter, Rómeó kishúga belezúgott a musicalbe. Ez voltam én. Imádtam a drámát is, a szereplőket, a színpadot, mindent. Mercutio és Tybalt volt a kedvencem, ami nem nagy meglepetés, tekintve hogy vagy a gonosz karakterek, vagy az előbb-utóbb elhalálozó emberek lesznek a kegyeltjeim.
A francia után tudnom kellett, hogy mit művelt a magyar társulat az én dédelgetett darabommal. Meghallgattam, megnéztem, lenyűgöztek.
...2010 tavaszán a gimnáziumi legjobb barátnőmmel felutaztunk családostól Budapestre, az Operett Színházba, hogy végre valóra váljon az álmom, és élőbe láthassam az egyik kedvenc musicalem. Tinédzserek voltunk, ébredező kíváncsisággal a másik nem iránt, túl az első nagy szerelmeken, vártuk, hogy kit nézhetünk ki magunknak a színházban. Jómamgam az egyik hangtechnikust, és Mercutio-t. Zolit előtte is ismertem, tudtam, kicsoda, mit csinál, elismeréssel adóztam a munkájának, de amit akkor este láttam, az levett a lábamról. Az erő, a hév, amit Mercutioba tett, elsöpört. Soha többet nem lehetett kicsavarni a távcsövet a kezemből, csak őt figyeltem. Bukfencezett a gyomrom, ha a színpadra jött, csalódtam, ha kifutott.
...2015 nyarán naplementében vonatoztam vissza Pestre, amikor a zenelejátszó lemezei között megakadt az ujjam az "Álomkép" 2010-es felvételén. Többször hallgattam meg egymás után, a szöveget évek óta kívülről fújom, de nem ártott az ismétlés. Újra beütöttem a keresőbe a Bereczki Zoltán nevet, csak hogy tudjam, miről maradhattam le, ami fontos. Időközben persze követtem a munkásságát, figyeltem, hol tart, de újra elragadott a hév, hogy mindenről tudnom kell, újra kell látnom élőben.
Így jött "A Lepkegyüjtő". Azonnal beszereztem a könyvet, végre egy olyan szerepben találtam, ami az én világomhoz közel áll. Jegyet váltottunk rá, és szeptemberben a legjobb barátnőmmel ott ültem az előadáson. Féltem, nem tudtam, mit várjak. Féltem, hogy megannyi musical után prózai szerepben látom. Féltem, hogy a vidám, hahotázó szerepek után most egy szorongó gyilkost fogok látni. Féltem, hogy nem fog tetszeni. Féltem, hogy nem fogom érteni.
A darab végén Tőle féltem. Attól, ahogy megannyiszor elhangzott a mondat: "A lepkegyűjtő titkos videóblogja.". Attól ijedtem meg, ha lefekszem, hetekig ezzel a pszichopata mondattal lesznek rémálmaim. Mi sem biznyítja jobban, hogy Bereczki Zoltán totális győzelmet aratott felettem.
Minden illúzióját megélem...
Ideje, hogy én teremtsek Neki egyet.
|
Nagyon tetszett. Elgondolkodtató ez a fejezet. És tetszik, hogy beiktattál egy ilyet. Mármint abból a szempontból, hogy így jobban megismerhettük a főszereplő belső gondolatait. :)
Üdv Andi
Megjegyzés küldése