|
KÖSZÖNTŐ
Egy újabb történetet találsz a blogon, ami az én egyik újabb agymenésem. Egy dolog mégis más: ilyen nincs még egy. A történet egy méltán népszerű figurával foglalkozik; Bereczki Zoltánnal. Hadd szögezzem le, hogy semmilyen kapcsolatban nem állok vele (sajnos), így minden, amit itt találsz csak az én kitalációm, Ő semmilyen formában nem működik közre. Ez a blog, a történet arra hivatott, hogy elmeséljem nektek, mennyire, és miért szeretem Őt. Jó szórakozást, tarts velem!
WATTPAD
ARCHÍV
KREDIT
© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra.
|
13. fejezet - "Ha akarod, lehetek Ő is"
Hey, sweeties!
Elérkeztünk egy újabb fejezethez! Nagyon úgy készültem, hogy eddigre már visszatérünk a szerdai feltöltésekhez, de örülök, ha esténként békességben lefekszem aludni. Úgy tűnik, a tartalékaim kezdenek lemerülni. Talán nekem is tettetnem kellett volna, hogy suta vagyok, és akkor helyettem is dolgoznának...
Viszont! Mai segítségem a legjobb barátnőm, mielőtt még nekiállnánk a pici iszogatásnak a kollégiumban; illetve előadnám a Man in the Mirrort az j Michael Jackson karaoke DVD-ről, amit potom 500 Forintért vásároltunk. ;-)
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
" Az a holnap már négy napja volt. "
A szemeim forgattam, és választ pötyögtem:
" Nem ez a lényeg. Háromra legyél a cukrászdában! Ahogy megbeszéltük."
Majdnem fél óráig váratott a válasszal, holott tudtam, hogy ma nincs sok dolga. Úgy volt, hogy találkozunk reggel, mielőtt a cukrászdába indulok, de lemondta.
" Jó. Ott leszek. "
*
Izgultam a mai nap miatt, talán jobban, mint az első találkozástól. Egy kis hang azt duruzsolta a fülembe, hogy van miért szoronganom. Hogy valami ma nem fog sikerülni.
Az Előddel töltött nap után erősnek éreztem magam, és azon az estén úgy feküdtem le, hogy másnap felhívom Bereczkit, és beszélünk. Ez reggelre elmúlt, és két teljes napig bámultam a nevét a híváslistán, mire küldtem neki egy emailt, a mai forgatókönyvvel. Az üzenetre összesen egy napszemüveges smile figura volt a válasza, ez után következett négy hívás, amit nem fogadott, és három üzenet, amiben biztosítottam róla, hogy egy PET palackkal is képes vagyok ölni, úgyhogy jobban teszi, ha vissza ír.
Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Néhány nappal ezelőtt vörös fejjel verte az ajtómat, hogy bocsánatot kérjen, és az egész ügyet kockáztatta miattam. Ma félmondatokban és sárga fejekkel válaszol. Arra gondoltam, hogy végső soron ő sértődött meg rám, ami szerintem teljesen jogtalan lenne. Elvégre ő hagyott szarban, én meg csak azért ráztam le, mert veszélyeztette a megbízást. Mindenki ezt tette volna a helyemben. Még a legnagyobb fanatikus rajongói is, akik minden előadáson; koncerten ott vannak. Én csak néhányat láttam, amik igazán érdekeltek. Na jó, többet. De a fanatizmusom Michaelé.
Nincs joga megsértődni. Nincs joga neheztelni rám. A munkakapcsolatunkat soha nem hanyagoltam el, és ez a legfontosabb kapocs, ami összeköt minket.
Hogy is lehetne másképp? Mi más lehetne köztem, és Bereczki Zoltán között? Lássuk be, ha nem találkozunk az ügy révén, talán sosem futunk össze, maximum egy előadás után belém szalad, amikor hazatart, én meg a cigim szívom a színház előtt. Nincs közös pont az életünkben, ami összekötne. A kisebbségi komplexusom, amit a munka ellenére tartok, pedig megakadályozott volna abban, hogy ha valaha is találkoztunk volna, akkor odamenjek hozzá. Talán odamentem volna. Talán lenne közös képünk. Talán egyszer, némi alkohol segítségével még Facebook-on is írtam volna neki, mennyire szeretem, hogy később ezt megbánjam, és még annál is idegesebb legyek, ha látja. Mit is kezdtünk volna egymással? Az ő neve azzal jár együtt, hogy olyan emberekkel mutatkozik, olyasvalakiket enged a közelébe, akik megérdemlik. Nem, inkább kiérdemlik. Mivel is lehettem volna egy közülük? Még csak nagy rajongó sem vagyok, aki mindenről tud. Talán ez nem lett volna baj. Tehetségem sincs igazán semmihez. Vannak dolgok, amikben jó vagyok, de közel sem elég ahhoz, hogy kitűnjek. Mit kezdene egy szürke kisegérrel, aki a munkájába temetkezik? Mit tehetne valakivel, aki kevésnek érzi magát ahhoz, hogy vele legyen? Mi lenne, ha ő is kevésnek gondolna? Nem bírnék élni azzal a tudattal, hogy nem érek fel ahhoz, hogy vele legyek. Ha másnál fordulna elő, sem örülnék neki. Mégis kinek tetszene, ha rájönne, hogy nem felel meg az elvárásoknak? Senkinek. Az ő esetében különösen rosszul esne.
Nem is igazán tudom, miért. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi köt hozzá ennyire. Az, hogy ismerem, biztosan nem. Nem ismerem. Az, hogy mindent tudok róla, mint rajongó, biztosan nem. Botrányosan hiányos a tudásom.
Azt hiszem, az egész lénye az oka. Ahogy a dolgokhoz áll, ahogy az emberekkel viselkedik, ahogy ő Bereczki Zoltán.
Én pedig szervügyileg szükségét érzem, hogy ezt az embert ismerjem, úgy, hogy Ő is akarja. Ellenkező esetben többéves depresszióba süllyedek, és feketére festetem a hajam.
*
Délután háromra kellett volna megérkeznie, hogy újra nyálazzunk egy sort, és a másik főnökséget is beoltsuk.
Az óra fél négyet ütött.
Idegesnek nem nevezném magam. Inkább idegroppantnak. A rostok, amik az idegrendszerem tartják, úgy viselkedtek, mint a vékony jégcsapok a Tomb Raider játékban: elpattantak, mikor hozzáértek. Az enyémekhez hozzáért Zoli nemtörődömsége, amitől szilánkokra estek. Ha nem lenne elég mindez, beküldtek az üzembe. Ma ne! Hátha csak késik...
Fél hatkor persze erről is letettem...
- Gyere, elviszlek egy darabon! - Pali lépett mellém a parkolóban. Századjára ellenőrizem a telefonom, és küldtem üzenetet Zolinak, a harmadik szál cigimet szívtam, és a sírás határán táncoltam.
- Nem kell, köszi, lehet, hogy jönnek értem - sután bólintottam, és újra frissítettem az üzeneteket, hátha visszaírt.
- Kicsoda? Bereczki? - viccesnek szánta a kérdést, én viszont elfordultam, és elsírtam magam. - Jézusom! Ne haragudj, nem akartalak megbántani! - magához szorított, és hagyta, hogy artikulálatlanul belebömböljek a kabátjába. Sosem sírtam még senki előtt, ami csak még jobban fokozta a kirohanásom. Egyetlen megbízás miatt sem törött el a mécses, egyetlen férfi sem ríkatott még meg, még a gimnáziumi nagy szerelmem sem. Egy-null Bereczkinek. - Mi a baj?
- Semmi... - kimásztam az öleléséből, és a kézfejemmel megtöröltem az orrom, vizes csíkot húzva a pufidzsekimen.
- Ne hazudj...
- Érezted már, úgy igazán, hogy a világon mindent megtennél valakiért, és az a valaki nemhogy észre sem veszi, hanem egyenesen a tetejébe szar az erőfeszítéseidnek?
- Igen - a hangja mélyen csengett, és veszélyesen őszintén. Valamiért az volt az érzésem, hogy ezeket a tapasztalatokat a közelmúltban szerezte. - Nem a legjobb alkalom, hogy még én is tetézzem a bajod, de nem tudom tovább magamban tartani...
Ezer dolog futott át az agyamon. Tudja, hogy ki fognak rúgni? Elrontottam valamit? Egy egész rendelést? Egy adag krémest? Rosszul bánok a vendégekkel?
Vagy velünk kapcsolatos? Rossz barát vagyok? Túl sokat beszélek Bereczkiről? Összejött Emmával?
- Ne tartsd vissza. Ma már mindennel megbirkózom - nem volt igaz. Nagyon sok mindennel tudnak még megbántani, de ennek nagy része Zolival kapcsolatos. Pali nem nagy rizikófaktor.
- Nem is tudom... Mikor találkoztunk... - nehezére esett megtalálni a megfelelő szavakat.
- Csak bökd ki - barátságosan oldalba vertem, hogy biztassam.
- Oké. Nem kerítek nagy segget neki. Kedvellek. Tessék, kimondtam. Kedvellek! Azt akarom, hogy végre tudd. Hogy nem csak egy munkatárs vagy, egy haver, valaki, akinél vacsorázom hétfőn, valaki, akivel a szabadnapjaimat töltöm. Olyan ember vagy, akivel együtt akarok lenni. Mint férfi a nővel.
- Értem... - ennél többet, ha akartam volna, sem tudtam volna kinyőgni. Lázasan kutattam a megfelelő kifogás ellen. Pali és köztem semmi nem lehet. Én egy hamis személyazonossággal dolgozó valaki vagyok, akinek azért fizettek, hogy átverjem. Azért viszont egy vasat sem kapok, ha az orránál fogva vezetem, és magamba bolondítom.
- Mit szólsz? Kezdhetünk ezzel valamit?
- Pali... - még mindig kerestem. - Nekem... Nekem van valakim. Elég friss a dolog, de talán lehet belőle valami - igazat mondtam, a kifordított értelemben. Zoli az életemben van, és az a feladatom, hogy eljátsszam vele, hogy szerelmesek vagyunk. Ebbe nem illik bele, hogy titkos viszonyt folytatok egy cukrásszal, még ha Pali is az illető.
- Értem... - rajta volt a sor, hogy a megfelelő szavakat keresse. - Úgy érted ez a valaki... Vele komoly? Miért nem meséltél róla? Nem is említetted!
- Nem akartam elkiabálni. Képlékeny, és friss. Még én sem tudom, mi lesz a vége... De érzem, hogy lehet valami. Valami jó!
- Örülök, hogy boldog vagy... Ő jönne érted? Nem túl jó ómen, hogy máris más karjaiban sírsz miatta - keserűen csengett a hangja. Minden oka megvolt rá.
- Ez bonyolult - gyorsan vágtam rá, túl gyorsan.
- Szóval miatta sírsz.
- De nem azért, amire te gondolsz.
- Honnan tudod, mire gondolok? Nem mondtam semmit. Csak megállapítottam, hogy miatta sírsz. Ha meg érdekel a bónusz, rossz ajtón kopogtatsz - most már bunkó is volt.
- Semmit nem tudsz róla!
- Tudom, hogy rosszul bánik veled, nekem ennyi elég.
- Hogy jutottunk el onnan, hogy bevallod, kedvelsz addig, hogy az az ember, akivel szorosabb viszonyban vagyok egy bunkó? - újabb könnyek szöktek a szemembe, immáron azért, mert veszekedtem Palival. Nem akartam összetűzésbe kerülni vele. Túl fontos lett.
- Úgy, hogy bevallottam, akarlak! - rámkiabált, amitől megrémültem. Lassan kezdtem hátrálni a zebra felé. Elakartam menekülni ebből a beszélgetésből.
- Nem akarhatsz... - a sírás miatt suttogás lett a mondatból. Egyre távolodtam tőle, de tudtam, hogy hallja.
- Persze! Menj csak! Ez a megoldás! Hátha útközben utóléred álmaid lovagját! - átfutottam a zebrán, fél szemmel láttam, ahogy a kocsijához megy, beszáll, hangos csattanással magára csukja az ajtót, aztán fékcsigorgatva elhajtott. Majdnem a buszmegállóig szaladtam, aztán lerogytam a megálló padjára. Remegő kezekkel kotortam elő a telefonom. Zolit tárcsáztam.
- Tessék?
- Én vagyok... Nem jöttél el! - igyekeztem szemrehányó lenni, de még mindig sírtam, nem lehettem valami hiteles.
- Sajnálom, közbejött valami - mosolygott a hangja. Nem foglalkoztam vele. - Jól vagy? Sírtál?
- Még mindig...
- Ne haragudj... Nem fordul elő többet - őszinteség helyett inkább csak üres ígéretnek hallottam a mondatait. Súlyos másodpercekig hallgattunk, ha nem képzeltem be, valakivel van. Egy nővel. Kuncogott a háttérben.
- Nem vagy egyedül?
- Egy barátom - elhúzta a mondatot, de lehet, hogy csak beképzeltem. - Le kell tennem, most nem igazán alkalmas. Megbeszélésem van. Hívlak később, ne haragudj!
El sem köszönt, csak rámtette a telefont. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha sajnálkozott volna bármi miatt is. Lerázott.
Egyedül maradtam a gondolataimmal, az újabban megindult könnycsatornáimmal, és a gondolataimmal, amik Pali, Zoli, és a reménytelen helyzetem körül forogtak.
|
13. fejezet - "Ha akarod, lehetek Ő is"
Hey, sweeties!
Elérkeztünk egy újabb fejezethez! Nagyon úgy készültem, hogy eddigre már visszatérünk a szerdai feltöltésekhez, de örülök, ha esténként békességben lefekszem aludni. Úgy tűnik, a tartalékaim kezdenek lemerülni. Talán nekem is tettetnem kellett volna, hogy suta vagyok, és akkor helyettem is dolgoznának...
Viszont! Mai segítségem a legjobb barátnőm, mielőtt még nekiállnánk a pici iszogatásnak a kollégiumban; illetve előadnám a Man in the Mirrort az j Michael Jackson karaoke DVD-ről, amit potom 500 Forintért vásároltunk. ;-)
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
" Az a holnap már négy napja volt. "
A szemeim forgattam, és választ pötyögtem:
" Nem ez a lényeg. Háromra legyél a cukrászdában! Ahogy megbeszéltük."
Majdnem fél óráig váratott a válasszal, holott tudtam, hogy ma nincs sok dolga. Úgy volt, hogy találkozunk reggel, mielőtt a cukrászdába indulok, de lemondta.
" Jó. Ott leszek. "
*
Izgultam a mai nap miatt, talán jobban, mint az első találkozástól. Egy kis hang azt duruzsolta a fülembe, hogy van miért szoronganom. Hogy valami ma nem fog sikerülni.
Az Előddel töltött nap után erősnek éreztem magam, és azon az estén úgy feküdtem le, hogy másnap felhívom Bereczkit, és beszélünk. Ez reggelre elmúlt, és két teljes napig bámultam a nevét a híváslistán, mire küldtem neki egy emailt, a mai forgatókönyvvel. Az üzenetre összesen egy napszemüveges smile figura volt a válasza, ez után következett négy hívás, amit nem fogadott, és három üzenet, amiben biztosítottam róla, hogy egy PET palackkal is képes vagyok ölni, úgyhogy jobban teszi, ha vissza ír.
Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Néhány nappal ezelőtt vörös fejjel verte az ajtómat, hogy bocsánatot kérjen, és az egész ügyet kockáztatta miattam. Ma félmondatokban és sárga fejekkel válaszol. Arra gondoltam, hogy végső soron ő sértődött meg rám, ami szerintem teljesen jogtalan lenne. Elvégre ő hagyott szarban, én meg csak azért ráztam le, mert veszélyeztette a megbízást. Mindenki ezt tette volna a helyemben. Még a legnagyobb fanatikus rajongói is, akik minden előadáson; koncerten ott vannak. Én csak néhányat láttam, amik igazán érdekeltek. Na jó, többet. De a fanatizmusom Michaelé.
Nincs joga megsértődni. Nincs joga neheztelni rám. A munkakapcsolatunkat soha nem hanyagoltam el, és ez a legfontosabb kapocs, ami összeköt minket.
Hogy is lehetne másképp? Mi más lehetne köztem, és Bereczki Zoltán között? Lássuk be, ha nem találkozunk az ügy révén, talán sosem futunk össze, maximum egy előadás után belém szalad, amikor hazatart, én meg a cigim szívom a színház előtt. Nincs közös pont az életünkben, ami összekötne. A kisebbségi komplexusom, amit a munka ellenére tartok, pedig megakadályozott volna abban, hogy ha valaha is találkoztunk volna, akkor odamenjek hozzá. Talán odamentem volna. Talán lenne közös képünk. Talán egyszer, némi alkohol segítségével még Facebook-on is írtam volna neki, mennyire szeretem, hogy később ezt megbánjam, és még annál is idegesebb legyek, ha látja. Mit is kezdtünk volna egymással? Az ő neve azzal jár együtt, hogy olyan emberekkel mutatkozik, olyasvalakiket enged a közelébe, akik megérdemlik. Nem, inkább kiérdemlik. Mivel is lehettem volna egy közülük? Még csak nagy rajongó sem vagyok, aki mindenről tud. Talán ez nem lett volna baj. Tehetségem sincs igazán semmihez. Vannak dolgok, amikben jó vagyok, de közel sem elég ahhoz, hogy kitűnjek. Mit kezdene egy szürke kisegérrel, aki a munkájába temetkezik? Mit tehetne valakivel, aki kevésnek érzi magát ahhoz, hogy vele legyen? Mi lenne, ha ő is kevésnek gondolna? Nem bírnék élni azzal a tudattal, hogy nem érek fel ahhoz, hogy vele legyek. Ha másnál fordulna elő, sem örülnék neki. Mégis kinek tetszene, ha rájönne, hogy nem felel meg az elvárásoknak? Senkinek. Az ő esetében különösen rosszul esne.
Nem is igazán tudom, miért. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi köt hozzá ennyire. Az, hogy ismerem, biztosan nem. Nem ismerem. Az, hogy mindent tudok róla, mint rajongó, biztosan nem. Botrányosan hiányos a tudásom.
Azt hiszem, az egész lénye az oka. Ahogy a dolgokhoz áll, ahogy az emberekkel viselkedik, ahogy ő Bereczki Zoltán.
Én pedig szervügyileg szükségét érzem, hogy ezt az embert ismerjem, úgy, hogy Ő is akarja. Ellenkező esetben többéves depresszióba süllyedek, és feketére festetem a hajam.
*
Délután háromra kellett volna megérkeznie, hogy újra nyálazzunk egy sort, és a másik főnökséget is beoltsuk.
Az óra fél négyet ütött.
Idegesnek nem nevezném magam. Inkább idegroppantnak. A rostok, amik az idegrendszerem tartják, úgy viselkedtek, mint a vékony jégcsapok a Tomb Raider játékban: elpattantak, mikor hozzáértek. Az enyémekhez hozzáért Zoli nemtörődömsége, amitől szilánkokra estek. Ha nem lenne elég mindez, beküldtek az üzembe. Ma ne! Hátha csak késik...
Fél hatkor persze erről is letettem...
- Gyere, elviszlek egy darabon! - Pali lépett mellém a parkolóban. Századjára ellenőrizem a telefonom, és küldtem üzenetet Zolinak, a harmadik szál cigimet szívtam, és a sírás határán táncoltam.
- Nem kell, köszi, lehet, hogy jönnek értem - sután bólintottam, és újra frissítettem az üzeneteket, hátha visszaírt.
- Kicsoda? Bereczki? - viccesnek szánta a kérdést, én viszont elfordultam, és elsírtam magam. - Jézusom! Ne haragudj, nem akartalak megbántani! - magához szorított, és hagyta, hogy artikulálatlanul belebömböljek a kabátjába. Sosem sírtam még senki előtt, ami csak még jobban fokozta a kirohanásom. Egyetlen megbízás miatt sem törött el a mécses, egyetlen férfi sem ríkatott még meg, még a gimnáziumi nagy szerelmem sem. Egy-null Bereczkinek. - Mi a baj?
- Semmi... - kimásztam az öleléséből, és a kézfejemmel megtöröltem az orrom, vizes csíkot húzva a pufidzsekimen.
- Ne hazudj...
- Érezted már, úgy igazán, hogy a világon mindent megtennél valakiért, és az a valaki nemhogy észre sem veszi, hanem egyenesen a tetejébe szar az erőfeszítéseidnek?
- Igen - a hangja mélyen csengett, és veszélyesen őszintén. Valamiért az volt az érzésem, hogy ezeket a tapasztalatokat a közelmúltban szerezte. - Nem a legjobb alkalom, hogy még én is tetézzem a bajod, de nem tudom tovább magamban tartani...
Ezer dolog futott át az agyamon. Tudja, hogy ki fognak rúgni? Elrontottam valamit? Egy egész rendelést? Egy adag krémest? Rosszul bánok a vendégekkel?
Vagy velünk kapcsolatos? Rossz barát vagyok? Túl sokat beszélek Bereczkiről? Összejött Emmával?
- Ne tartsd vissza. Ma már mindennel megbirkózom - nem volt igaz. Nagyon sok mindennel tudnak még megbántani, de ennek nagy része Zolival kapcsolatos. Pali nem nagy rizikófaktor.
- Nem is tudom... Mikor találkoztunk... - nehezére esett megtalálni a megfelelő szavakat.
- Csak bökd ki - barátságosan oldalba vertem, hogy biztassam.
- Oké. Nem kerítek nagy segget neki. Kedvellek. Tessék, kimondtam. Kedvellek! Azt akarom, hogy végre tudd. Hogy nem csak egy munkatárs vagy, egy haver, valaki, akinél vacsorázom hétfőn, valaki, akivel a szabadnapjaimat töltöm. Olyan ember vagy, akivel együtt akarok lenni. Mint férfi a nővel.
- Értem... - ennél többet, ha akartam volna, sem tudtam volna kinyőgni. Lázasan kutattam a megfelelő kifogás ellen. Pali és köztem semmi nem lehet. Én egy hamis személyazonossággal dolgozó valaki vagyok, akinek azért fizettek, hogy átverjem. Azért viszont egy vasat sem kapok, ha az orránál fogva vezetem, és magamba bolondítom.
- Mit szólsz? Kezdhetünk ezzel valamit?
- Pali... - még mindig kerestem. - Nekem... Nekem van valakim. Elég friss a dolog, de talán lehet belőle valami - igazat mondtam, a kifordított értelemben. Zoli az életemben van, és az a feladatom, hogy eljátsszam vele, hogy szerelmesek vagyunk. Ebbe nem illik bele, hogy titkos viszonyt folytatok egy cukrásszal, még ha Pali is az illető.
- Értem... - rajta volt a sor, hogy a megfelelő szavakat keresse. - Úgy érted ez a valaki... Vele komoly? Miért nem meséltél róla? Nem is említetted!
- Nem akartam elkiabálni. Képlékeny, és friss. Még én sem tudom, mi lesz a vége... De érzem, hogy lehet valami. Valami jó!
- Örülök, hogy boldog vagy... Ő jönne érted? Nem túl jó ómen, hogy máris más karjaiban sírsz miatta - keserűen csengett a hangja. Minden oka megvolt rá.
- Ez bonyolult - gyorsan vágtam rá, túl gyorsan.
- Szóval miatta sírsz.
- De nem azért, amire te gondolsz.
- Honnan tudod, mire gondolok? Nem mondtam semmit. Csak megállapítottam, hogy miatta sírsz. Ha meg érdekel a bónusz, rossz ajtón kopogtatsz - most már bunkó is volt.
- Semmit nem tudsz róla!
- Tudom, hogy rosszul bánik veled, nekem ennyi elég.
- Hogy jutottunk el onnan, hogy bevallod, kedvelsz addig, hogy az az ember, akivel szorosabb viszonyban vagyok egy bunkó? - újabb könnyek szöktek a szemembe, immáron azért, mert veszekedtem Palival. Nem akartam összetűzésbe kerülni vele. Túl fontos lett.
- Úgy, hogy bevallottam, akarlak! - rámkiabált, amitől megrémültem. Lassan kezdtem hátrálni a zebra felé. Elakartam menekülni ebből a beszélgetésből.
- Nem akarhatsz... - a sírás miatt suttogás lett a mondatból. Egyre távolodtam tőle, de tudtam, hogy hallja.
- Persze! Menj csak! Ez a megoldás! Hátha útközben utóléred álmaid lovagját! - átfutottam a zebrán, fél szemmel láttam, ahogy a kocsijához megy, beszáll, hangos csattanással magára csukja az ajtót, aztán fékcsigorgatva elhajtott. Majdnem a buszmegállóig szaladtam, aztán lerogytam a megálló padjára. Remegő kezekkel kotortam elő a telefonom. Zolit tárcsáztam.
- Tessék?
- Én vagyok... Nem jöttél el! - igyekeztem szemrehányó lenni, de még mindig sírtam, nem lehettem valami hiteles.
- Sajnálom, közbejött valami - mosolygott a hangja. Nem foglalkoztam vele. - Jól vagy? Sírtál?
- Még mindig...
- Ne haragudj... Nem fordul elő többet - őszinteség helyett inkább csak üres ígéretnek hallottam a mondatait. Súlyos másodpercekig hallgattunk, ha nem képzeltem be, valakivel van. Egy nővel. Kuncogott a háttérben.
- Nem vagy egyedül?
- Egy barátom - elhúzta a mondatot, de lehet, hogy csak beképzeltem. - Le kell tennem, most nem igazán alkalmas. Megbeszélésem van. Hívlak később, ne haragudj!
El sem köszönt, csak rámtette a telefont. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha sajnálkozott volna bármi miatt is. Lerázott.
Egyedül maradtam a gondolataimmal, az újabban megindult könnycsatornáimmal, és a gondolataimmal, amik Pali, Zoli, és a reménytelen helyzetem körül forogtak.
|
Minden a történetről
Illúzió - Fanfiction
Az "Illúzió" egy olajozott, jól működő szervezet. Célja a tökéletes illúziókeltés, legyen szó bármiről. Aki hozzájuk fordul, minőséget kap, az élete gyökeresen megváltozik. - persze, amíg megfizetik.
A cég mottója egyszerű, és határozott: Pénzért bármi megvásárolható.
Utazás, szerelem, gyáróriások. Nincs olyan kérés, amit az Illúzió ne tudna teljesíteni. Nem állhat az útjába sem törvény, sem ember, sem semmi. Teszi a dolgát, amiért fizettek neki.
***
Teo kedvenc könyve a Lepkegyűjtő. A kedvenc színe a kék, és igazán az esős időben érzi jól magát. A kedvenc musicalje a Rómeó és Júlia, a kedvenc színháza a városban a Centrál. Szereti a minőségi borokat, és a kutyákat, kedvenc divattervezője Yves Saint Laurent. Szeret főzni, és szerinte normális, ha valaki káromkodik közben.
Kedvenc énekese, és egyben színésze Bereczki Zoltán.
De ezt Istennek sem vallaná be, utálja elárulni, hogy ez az egyetlen gyenge pontja. Rajongani valakiért, feltétlen szeretettel adózni egy másik ember munkájának.
Teo az Illúzió egyik legjobb munkaereje, a Szerelem-részlegen. Feladata, hogy a megrendelő megkapja, amit akar, szigorú szabályok szerint. Ha kell, elbűvölő feleség, ha kell, féltékeny, öngyilkoshajlamú barátnő, de volt már fiatal anyuka is, vagy éppen családot robbantó, elérhetetlen szépség. Amit csak az ügyfél akar.
A recept egyszerű. Találkozik a megrendelővel, átbeszélik a forgatókönyvet, fizet, és a lány máris átváltozik azzá a nővé, akiért pénzt adtak.
Szereti, amit csinál, és jó benne. Ez egyfajta önmegvalósítás. Az lehet, aki csak lenni akar.
Nincsenek szabályok. Csak egy: Soha ne szeress bele az ügyfélbe!
Egy nap új megbízás érkezik, épp amikor lépne a ranglétrán. Azonban vár rá még egy megbízás, ami a legkönnyebb lehetne.
Nem az. A szabályok elmosódnak, a határokat átlépik.
|
Szereplők
A történet szereplői.
Egry Teodóra
Bereczki Zoltán
|
Impresszum
Az oldal adatai.
Az Oldal
A történet az első papírra vetett Bereczki Zoltán Fanfiction, ami annyit tesz, hogy egy, a valósággal párhuzamos idősíkon játszódó kitalált sztorit tartalmaz, melynek név szerint említett férfi főszereplője a híres magyar színész-énekes.
A cselekmények, a szereplők érzései mind a fikció síkján léteznek, a valósághoz, és a valós szereplőkhöz nincs közük.
A szereplők, a helyszínek valós elemek, helyenként más elnevezéssel szerepelnek a történetben.
A blog, a történet szerzői jogvédelem alatt áll!
Az Író
2007 óta blogolok, nagyjából erre az évre tehető az első történet is, amit írtam. Igaz, akkor még füzetbe körmöltem, és a barátaimnak szólt, de a bíztatásukra elkezdtem feltenni az internetre is az irományaimat. Amit itt olvashatsz, hónapokig tartó vívódás önmagammal. Megtegyem-ne tegyen? Megtettem. :-)
Picit rólam:
#krimi és thriller rajongó vagyok
#szeretem a föld színeit
#Jamie Oliver a hősöm
#kedvenc mesefilmem a Labirintus (1986)
#órákat gyűjtök
#kedvenc könyvem: Dino Buzzati: Egy szerelem története
#kedvenc színészem: Adrien Brody, Jávor Pál
#...ha bármi más kérdésed van, keress fel! :-)
A közösségi oldalakon bárki megtalál, de ha emailt szeretnél küldeni, ide várom: ameliaspencer24@gmail.com
✖FACEBOOK PROFIL
✖FACEBOOK OLDAL
✖TWITTER
✖HIPSTERS - NOVELLÁK
✖AZ IGAZI SHERLOCK |BEFEJEZETT|
✖JÖVŐ A MÚLTBAN
✖CLOSENOVELS - MAGAZINBLOG
|
Háttér
A történet keletkezéséről.
...2005 tavaszán egy általános iskolai csoport megállapodott, hogy a Roméo et Juliette egy dalára táncol az éves bálon, ahol az iskola majd minden osztálya fellép a gyerekek, és a szülők szórakoztatására. Sikert arattak, az osztályban kialakultak a Montague és Capulet klikkek, összetartotta őket a közös bolondozás, a "mini-Verona".
Teltek az évek, és egy fiktív karakter, Rómeó kishúga belezúgott a musicalbe. Ez voltam én. Imádtam a drámát is, a szereplőket, a színpadot, mindent. Mercutio és Tybalt volt a kedvencem, ami nem nagy meglepetés, tekintve hogy vagy a gonosz karakterek, vagy az előbb-utóbb elhalálozó emberek lesznek a kegyeltjeim.
A francia után tudnom kellett, hogy mit művelt a magyar társulat az én dédelgetett darabommal. Meghallgattam, megnéztem, lenyűgöztek.
...2010 tavaszán a gimnáziumi legjobb barátnőmmel felutaztunk családostól Budapestre, az Operett Színházba, hogy végre valóra váljon az álmom, és élőbe láthassam az egyik kedvenc musicalem. Tinédzserek voltunk, ébredező kíváncsisággal a másik nem iránt, túl az első nagy szerelmeken, vártuk, hogy kit nézhetünk ki magunknak a színházban. Jómamgam az egyik hangtechnikust, és Mercutio-t. Zolit előtte is ismertem, tudtam, kicsoda, mit csinál, elismeréssel adóztam a munkájának, de amit akkor este láttam, az levett a lábamról. Az erő, a hév, amit Mercutioba tett, elsöpört. Soha többet nem lehetett kicsavarni a távcsövet a kezemből, csak őt figyeltem. Bukfencezett a gyomrom, ha a színpadra jött, csalódtam, ha kifutott.
...2015 nyarán naplementében vonatoztam vissza Pestre, amikor a zenelejátszó lemezei között megakadt az ujjam az "Álomkép" 2010-es felvételén. Többször hallgattam meg egymás után, a szöveget évek óta kívülről fújom, de nem ártott az ismétlés. Újra beütöttem a keresőbe a Bereczki Zoltán nevet, csak hogy tudjam, miről maradhattam le, ami fontos. Időközben persze követtem a munkásságát, figyeltem, hol tart, de újra elragadott a hév, hogy mindenről tudnom kell, újra kell látnom élőben.
Így jött "A Lepkegyüjtő". Azonnal beszereztem a könyvet, végre egy olyan szerepben találtam, ami az én világomhoz közel áll. Jegyet váltottunk rá, és szeptemberben a legjobb barátnőmmel ott ültem az előadáson. Féltem, nem tudtam, mit várjak. Féltem, hogy megannyi musical után prózai szerepben látom. Féltem, hogy a vidám, hahotázó szerepek után most egy szorongó gyilkost fogok látni. Féltem, hogy nem fog tetszeni. Féltem, hogy nem fogom érteni.
A darab végén Tőle féltem. Attól, ahogy megannyiszor elhangzott a mondat: "A lepkegyűjtő titkos videóblogja.". Attól ijedtem meg, ha lefekszem, hetekig ezzel a pszichopata mondattal lesznek rémálmaim. Mi sem biznyítja jobban, hogy Bereczki Zoltán totális győzelmet aratott felettem.
Minden illúzióját megélem...
Ideje, hogy én teremtsek Neki egyet.
|
Megjegyzés küldése