főoldal történet szereplők impresszum háttér facebook feliratkozás


KÖSZÖNTŐ

Egy újabb történetet találsz a blogon, ami az én egyik újabb agymenésem. Egy dolog mégis más: ilyen nincs még egy. A történet egy méltán népszerű figurával foglalkozik; Bereczki Zoltánnal. Hadd szögezzem le, hogy semmilyen kapcsolatban nem állok vele (sajnos), így minden, amit itt találsz csak az én kitalációm, Ő semmilyen formában nem működik közre. Ez a blog, a történet arra hivatott, hogy elmeséljem nektek, mennyire, és miért szeretem Őt. Jó szórakozást, tarts velem!

WATTPAD



ARCHÍV



KREDIT

© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra.
9. fejezet - "Mondtam már, hogy lepkéket gyűjtök?"
2016. január 1., péntek | 2 Hozzászólás

Hey, sweeties!

Először is; B.Ú.É.K.!
Aztán kezdjük az évet némi személyes tapasztalattal, az élmény majd ott lesz a fejezetben. Egyszer azt mondtam valakinek, hogy látod, duplán benne vagy! Ma harmadszorra.
Mindig rosszul választok. Legyen szó arckrémről a dm-ben, munkáról, tartós elemről, de ami a legjobban bosszant barátokról. Egyetlen ember létezik ezen a földön, akiről bizton állíthatom, hogy akkor is a barátom lenne, ha bevallanám, hogy sorozatgyilkos vagyok vagy nekrofil. Eleinte bosszantott, hogy ilyen kevés embert engedek közel magamhoz, hát igyekeztem szélesíteni a kört. Ezzel idővel az lett a baj, hogy túlságosan átadtam magam a barátságoknak. Legjobb barátom egy marad, míg világ a világ, de a közelebbi emberekkel is igyekeztem egy hasonló szintet megütni. Ezzel csak az a baj, hogy egyedül maradok vele. Azt feltételezem, velem van a baj. Ha csak egyszeri alkalom lenne, hogy valaki kriminális hidegvérrel cserben hagy, az véletlen, vagy szerencsétlen sors. Az, ha ez többször megtörténik, már nem lehet ennyire egyszerű. Biztosan velem van a baj.
Semmi probléma, ezzel a fejezettel ez megszűnik. Sajnálom, hogy valaki mást kell ma este felruháznom azzal a mocsokkal, ami velem történt, de csak így engedhetem el. Ki kell írnom magamból akkor is, ha már most bőgök tőle.

Jó olvasást!
Boldog Új Évet!

XxX Elly



***





A sóstói nyaralónk olyan, mint a Szükség Szobája. Annak a személynek, vagy személyeknek van fenntartva, akinek szüksége van rá.  A családi tradíciók ide nyári hétvégéket szerveznek, télen pedig az bújhat el a kandalló előtt, aki csak akar.
Ezért hoztam ide Bereczkit.

 - Karácsonyfa? - bután nézett a majd két méteres fára a nappali közepén. Maga mellé ejtette a táskáját, és jobban szemügyre vette a normann fenyőt ünnepi díszben.
 - Miért? Maga a húsvétot ünnepli éppen? Akarja, hogy holnap tojásokat rejtsek el a kertben?
 - Csak meglepett.
 - A nagyanyám érdeme. Minden évben ide is állítanak fát. Az ünnepek előtt egy hetet itt töltenek a nagybátyámmal és a nagyapámmal. Olykor ajándék is van. Nézze meg, hátha magának is hozott valamit a Jézuska...
 - Most csak viccel velem... - hitetlenkedve felnevetett, és úgy nézett rám, mint valami csodabogárra.
 - Komolyan! Nézze meg!

Biztosra vettem, hogy azt hiszi gúnyolom, de mégiscsak közelebb lépett a fához. Habozott, aztán lehajolt a legkisebb doboz elé. Felnézett rám, én csak bólintottam, ő meg úgy kapta fel a kis dobozt, mintha attól tartana, hogy csak hologram, és eltűnik. Feltépte a csomagolást - a szívem vérzik, ha valaki tépi a csomagolópapírt -, kivette a kerámiát a dobozból, aztán egy ideig csak bámult rá.

 - Ez egy bögre.
 - Az.
 - Miért van rajta Michael Jackson?
 - A kedvence, nemde?
 - Honnan kerülne egy idegen házba egy nekem szóló ajándék?
 - Karácsonyi csoda - nem akartam lerombolni, hogy fogalmam sem volt róla, hogy valaha idehozom, arról meg pláne nem, hogy véletlenül éppen egy nekem szánt ajándékot nyit ki. Szerencsés véletlen, vagy csoda, egészen mindegy, láttam rajta, hogy meglepett, de örül.
 - Ki akarja próbálni?
 - Szabad?
 - A magáé, hogyne szabadna! - szégyenlősen nyújtotta felém a bögrét. Meghitt pillanat volt, ahogy ott guggol a fánál, aminek fényeit a nagybátyám a nappali világításával összekötötte, így ha valaki felkapcsolja a villanyt, az égősor is felkapcsol. Sárga fények villództak az arcán, azon a gyermeki mosolyon, amit egy egyszerű bögre váltott ki belőle. Elméláztam, vajon hány karácsonyt tudnék ezzel a mosollyal tölteni, de mielőtt felhasználtam volna a bal kezem is a számoláshoz, a konyhába siettem, és feltettem a vizet forrni.

Ha nem is hagyomány, mindenképpen megszokás lett abból, hogy stresszes helyzetben teát iszunk.

 - Miért akar kiszállni?
 - Úgy érzem nem vagyok elég ahhoz, hogy átverjem a fél világot.
 - Erre gondolhatott volna a foglaló előtt is...
 - Nem is akar meggyőzni?
 - Miről?
 - Hogy csináljam meg.
 - Nézze - mély levegőt vettem, és előre dőltem. - Ez csak és kizárólag a maga döntése. Ha úgy érzi, nem megy, hát nem megy. Nem tudom, milyen ez. Magában kell eldöntenie, hol húzza meg a morális határait.
 - Azt hittem, azért hozott ide, hogy lebeszéljen - összezavartam. A terv működik. Tudtam, hogy ha nekirontok azzal, hogy 'Hülye vagy, megcsinálod!', százzal rohan hazáig, és még be is mutat a saroknál.
 - Azért hoztam ide, hogy lenyugodjon, és együtt megfejtsük.
 - Nem tudom kiismerni magát...
 - Saját magát ismerje meg. Engem nem kell - vállat rántottam, és a teámba kortyoltam.
 - Dehogynem - csak suttogott, de tisztán hallottam minden betűt. Mélyen a szemembe nézett. Akkor és ott leomlott közöttünk egy újabb bástya, szertefoszlott egy illúzió. Annak az álomképe, hogy távol tudom tartani magamtól.
 - Miért akar kiszállni? - újra feltettem a kérdést, abban bízva, hogy már magától is megoldja majd a problémát, nekem meg csak egyengetnem kell.
 - Félek hazudni mindenkinek. Soha nem tettem még ilyet. Eleve azt sem értem, mit esznek rajtam az emberek, hogy címlapokra kell tenni. Én csak Bereczki Zoltán vagyok. Nem csodabogár, akinek hetente új nője van, vagy fóliában alszik...
 - Maga tehetséges, és mondjuk ki; szép. Az emberek foglalkozni akarnak magával.
 - Szép?
 - Szép. Mit lepődik meg ezen? Azt hiszi mindenki csak a táncmozdulatai meg a hangja miatt szereti? - mosolygott, és talán egy kicsit zavarba is jött. Megint a fülcimpáját kezdte babrálni.
 - A családom... Hogy verhetném át őket...
 - Igen. Nos ez kemény dió - ettől féltem a legjobban. Idegeneknek még csak füllent valaki, de a családjának mégis nehezen hazudik az ember, még ha halálosan elkeseredett is. - Valakinek elmondta, mit tervez?
 - Csak egy valakinek...
 - Kinek?
 - A lányomnak - meglepett. Először is azzal, hogy nem a legjobb barátjával, vagy az anyjával osztotta meg mindezt. Az a kislány alig nyolc éves. Bár a legjobbat feltételezem minden gyerekről, nem hiszem, hogy ilyen szörnyű titkokat kell a nyakukba varrni. Hát senki nem tanul a gyereksztárok hibáiból?
 - Miért neki? - erre őszintén kíváncsi voltam.
 - Ő a legfőbb bizalmasom. Ha valakit, őt soha nem tudnék az orránál fogva vezetni. Egyrészt túl okos, másrészt nem lenne gerincem hozzá.
 - Nos... Akkor mi a gond? Ő tudja. A többiek pedig sejteni sem fognak semmit, ami a háttérben zajlik. Csak annyit fognak látni, mint mindenki más. Hogy maga boldog - és itt ugrott be egy teljesen egyértelmű kérdés: A lánya boldogtalannak látja?
 - Dehogy! Azt látja, hogy lehetnék teljesebb, de boldogtalannak nem. Nem is vagyok. Csak megkeseredett. Nem ugyanaz.
 - Értem - veszélyes vizekre eveztünk, amihez a teánk már túl kihűlt. Láttam rajta, hogy nem akar elmenni ebbe az irányba, én meg inkább ráhagytam. Ez volt az eddigi legőszintébb megnyilvánulása, már ennek is úgy örültem, mint Leonardo Di Caprio majd egyszer az Oscarnak.

Ártatlan témákra terelődött a szó, kicsit húztam még az ajándékkal az agyát, aztán mielőtt mindenki aludni vonult volna, megbeszéltük, hogy az lesz a legjobb, ha szépen pihen a nagy alakítás előtt, ami január elején esedékes. Hajlandó volt belemenni abba is, hogy lemondja a szilveszteri buliját, és inkább a kanapén töltse velem. Tulajdonképpen elég hamar beadta a derekát, szinte csak felvetettem az ötletet, mire ő rábólintott.

Ebben a nagy egyetértésben töltöttük el a szabad napokat a Balaton mellett, a fa alatt, a konyhaasztalnál, teával a kezünkben. Így jött el az év utolsó napja is, a harmadik bástya, de már igazán nem is kéne számolnom őket. Ünneplés egy ügyféllel? Ugyan már...
Az év utolsó napján korán keltem, hogy bevásároljak estére. Másodikán utazunk vissza a fővárosba, de én holnap sehova nem vagyok hajlandó menni, nemhogy boltba. Halkan surrantam ki a házból, és reméltem, hogy még azelőtt visszaérek, mielőtt felkel, és újra felháborodik az üres hűtőn. Később kiderült, hogy ez csak azért történt meg, mert szerette volna viszonozni szegényes főzési tudományával az én karácsonyi vacsoráimat.

 - Igen?
 - Teo? Gond van - nem tetszett ez a hanghordozás. A húspult mellett toltam a kocsim, mikor Zoli
felhívott. Éppen  a legszebb oldalast igyekeztem kiválasztani.
 - Ha azért színészkedsz, mert nincs tojás, már itt tolom a kosaramban. Fél óra, és ott vagyok - eleinte fura volt, hogy letegeződtünk, de újabban kezdek hozzászokni.
 - Nem erről van szó - hangszóró recsegtető sóhajt eresztett, én meg úgy néztem az oldalasra, mintha tőle várnék választ. - A szilveszter. Az előbb hívtak, hogy értem jönnek, nagyjából egy óra múlva. Azt mondják, feltétlenül mennem kell, és hogy nem hagyhatom őket cserben - jó fél percig nem szólaltam meg, csak bámultam a húsokra, és markoltam a telefont, mert attól féltem, hogy elejtem.
 - Az jó - könnyek gyűltek a szemembe, szipogtam egy kicsit, aztán letettem. A kosaramba néztem, visszanyeltem a sírást, aztán mindennek a felét visszapakoltam, és megtoldottam a tartalmat még két üveg pezsgővel és egy amarettoval. Már kocsiban ültem, mikor visszahívtam. Valószínűleg a közelében volt a telefon, mert az első csörgés után felkapta - Van fogalmad róla, mit tettem érted? - nem válaszolt. - El tudod képzelni, mennyi falat kellett magamban lezúznom? Beengedtelek az életembe a tiédet ápolom, és ez a hála? Cserben hagyod őket? Őket? - a szavaim csöpögtek az undortól, holott a legkevésbé azokra az emberekre haragudtam, akik magukkal fogják vinni őt. Zolira haragudtam. - Majd ha visszajössz, átírjuk a szótárban a szót, mert úgy néz ki, a nagy Bereczki Zoltán átírja a fogalmakat - a hangom kezdett remegni, a sírás küszöbén álltam. - Te nem tudod, mit tettem, hogy veled legyek! Persze, a saját programom lemondása semmi, hiszen te nagyon fontos énekes vagy a hazai palettán. Hogy is felejthettem el? - sírtam. A könnyeim patakokban folytak le az arcomon, szemfestéket magukkal víve, ami csípte a szemem. - De tudod mit? Menj is! A búval baszott fejre mégannyira sem vagyok kíváncsi. Inkább töltöm egyedül a szilvesztert!

Bontottam a vonalat, és a telefont a hátsó ülésre dobtam. Borzasztó szavakat vágtam a fejéhez, de nem tudja elképzelni, mekkora fájdalmat okozott azzal, hogy félredob. Egyszerűen, annak ellenére, amit érte tettem, eltaszít. Semmibe vesz. Meghallgattam, ott voltam mellette, amikor kellett, biztattam. Meg akartam könnyíteni az életét. Azt akartam, hogy jól érezze magát, és ehhez magamról kellett lemondanom. Úgy éreztem, megéri. Erre ez a válasz. Ja, igen, kaptam egy Beatles lemezt. Összetehetem a két kezem.


*


 - Aztán megittam a maradék amarettot, üvöltöttem egyet a szomszédokkal, akik tűzijátékoztak a kertben, és lefeküdtem aludni.
 - Szólhattál volna... Lementem volna - Pali ült a kanapémon. Pontosabban az álkanapémán. Együtt töltöttük a szabadnapunkat. Tekintve, hogy egyedül maradtam a Balatonon, már elsején visszajöttem, és mivel a hét végére már kinyit a cukrászda, felhívtam, hogy találkozzunk, amíg még nyugodt a hangulat.
 - Dehogy. Nem vagyok ennyire nárcisztikus. Végig tudok csinálni egy szilveszter. Egyedül - azt már nem árultam el, hogy egyszer azért eltörött a mécses. Amikor a szüleim felhívtak. Boldogan kiáltottak a telefonba, én meg csak azt tudtam válaszul adni, hogy megvagyok. Ettől ők is elkenődtek, én meg, mielőtt belebőgök a telefonba, gyorsan elköszöntem, és rájuk csaptam a vonalat.
 - De nem kellett volna - rosszallóan rázta a fejét. Őszintén szólva, fel akartam hívni. Bele akartam sírni a világba, hogy mekkora szar szemét emberrel hozott össze a sors, aki hagyja, hogy egyedül töltsek egy olyan napot, amit semmilyen körülmények között nem szabadna magányosan átaludni. Ráadásul annyira már ismer, hogy tudja, hogy utálok egyedül lenni. Félek tőle. Félek attól, hogy a magány bekebelez, én meg hagyom magam. Félek attól, hogy ha sokáig egyedül maradok, vízióim lesznek, és társakat képzelek magam mellé. Félek, hogy a magányba beleőrülnék. Ezt pedig ő tudta, vagy ha nem is volt benne száz százalékig biztos, sejtenie kellett. - Kirakózhattunk volna, vagy megnéztük volna a lepkegyűjteményem, vagy mit tudom én...
 - Mit gyűjtesz? - azt hittem, rosszul hallok.
 - Lepkéket. Nem mondtam? Sráckorom óta. A nagyapám egyszer vett egy lepkés könyvet anyámnak, de őt nem érdekelte különösebben. Igazából engem sem, csak a wc-ben hagyta, én meg unalmamban fellapoztam. Aztán kezdtem felismerni a fajokat. Jó móka, egyszer megmutatom!
 - Szavad ne feledd - csengettek. Meghűlt bennem a vér, hogy Pali éppen lepkéket gyűjt, idétlen vigyorral nyitottam ajtót, ki se kukucskáltam, ki az.
 - Beszélnünk kell! Fel sem veszed a telefont!
 - Zoli! Ne most... - idegesen pillantottam a folyosó végére. Ha Pali gyanút fog, mindennek vége. - Mit keresel egyáltalán itt?
 - Tudom a címed, a játék része, nem emlékszel?
 - Lia, minden oké?
 - Ki ez? - Zoli a nappali felé indult, de sikerült az útjába állnom.
 - Egy barát. Menj el, majd beszélünk.
 - Nem.

Blogger Unknown írta...

Ez egy nagyon lehangoló rész volt. Idén én sem sokat ünnepeltem szilveszterkor bizonyos okok miatt. Semmilyen buliban nem voltam ilyenek. Szóval kicsit át tudtam érezni. Majdnemhogy meg is sirattam szegény Teot.
De azért nagyon jó részt volt. Szomorú, drámai, de tetszett.
És a vége. Hát alig várom, hogy olvashassam tovább.

Üdv
Andi

 
Blogger Elly Evans írta...

Ez egy lehangoló szilveszter volt.
Az érzések túlcsordultak az őszinteségtől, és pontosan ezt a hatást igyekeztek kelteni; hogy az olvasó átérezze micsoda tragédia, ha valaki olyan, akinek odadobod a fél életed, cserben hagy.
Sajnáltam, hogy pont Zolit kellett ilyen rútul felhasználnom,de ez a blog érte van, nem igaz? Benne kell lennie, még ha néha nem is hős lovag.

Mindig a vége a kedvencem, igyekszem felkelteni a figyelmet! ;-)

XxX Elly

 

Megjegyzés küldése