|
KÖSZÖNTŐ
Egy újabb történetet találsz a blogon, ami az én egyik újabb agymenésem. Egy dolog mégis más: ilyen nincs még egy. A történet egy méltán népszerű figurával foglalkozik; Bereczki Zoltánnal. Hadd szögezzem le, hogy semmilyen kapcsolatban nem állok vele (sajnos), így minden, amit itt találsz csak az én kitalációm, Ő semmilyen formában nem működik közre. Ez a blog, a történet arra hivatott, hogy elmeséljem nektek, mennyire, és miért szeretem Őt. Jó szórakozást, tarts velem!
WATTPAD
ARCHÍV
KREDIT
© 2015 - Written by Elly Evans. Skins by Adila and basecode Mayra.
|
10. fejezet - "A forgatókönyv: sírok, összeszedem magam, és adok egy krémest."
Hey, sweeties!
Az előző fejezet tetszett Nektek eddig a legjobban, ami engem iszonyatosan meglepett! Ahogy a történetben Teo, úgy a való világban én nem szeretem kiteregetni a szennyest, annak ellenére, hogy a dolgok akkor simulnak el a lelkemben, mikor kiírom magamból. Általában ezek a történetek csak a fióknak íródnak, de ez a blog már így is elég sok dolgot felrúgott magammal kapcsolatban, hát így lett a szilveszteres közjáték a része.
Mindezek után hálásan köszönöm, hogy ennyire szerettétek, és ilyen kedves fogadtatást kapott!
A mai fejezetben visszalavírozunk a fikció világába, az én személyes kedvenc univerzumomba.
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
- Ne csináld! Megsértettelek, meg akarom beszélni!
- Nem. Nem sértettél meg. Csalódtam benned. Óriási a különbség. Most menj, szerdán találkozunk - kituszkoltam a bejárat elé, és rácsaptam az ajtót.
Visszacsörtettem Palihoz és előadtam egy borzasztó béna szöveget egy dühös exről, akivel semmilyen körülmények között nem találkozhatott, mert a pasi az élő fába is beleköt, ami egyikünknek sem hiányzik. Láttam rajta, hogy szeretne még lovagolni a témán, de inkább gyorsan a lepkékre tereltem a szót.
- Szóval lepkék, mi?
- Jobb szeretem a pillangó szót. A lepkéről mindig a dagadt molyok jutnak eszembe. A pillangó kecses és elegáns szó.
- Nem is sejtettem, hogy valaha ilyesmit hallok a szádból - szerettem vele incselkedni. Ő flörtnek vette, én viszont véresen komolyan gondoltam. Nándor Pál szájából az elegáns és a kecses szó úgy hangzott, mintha én egyszer csak vásári kocsis modorban szolgálnék ki valakit a cukrászdában.
- Nevess csak! De ez egy nagyon komplex hobbi! Elkapod, vigyázol rá, preparálod, beteszed a többi közé...
- Aztán csak nézed, mint aki jól végezte dolgát.
- Tulajdonképpen igen.
Órákig különböző fajokról mesélt, kalandokról, hogyan kapott el egy-egy példányt. Ezek a történetek már erősen kiszínezetten kerültek hozzám, de nem hibáztatom érte; mindenki szeretne kicsit Indiana Jones lenni. Elhívtam a sarki indiai étterembe, aztán ki ki a maga útján hazament. Nem akartam sokáig feltartani, ő sokkal korábban kel a holnapi munka miatt, nekem meg még össze kellett raknom Zoli megjelenésének forgatókönyvét, ami a kamu-születésnapomon; 6.-án esedékes.
Tulajdonképpen nincs benne nagy ördöngösség. Majd az egészet Zoli találta ki, azt akartam, hogy olyan legyen a helyzet, amiben természetesen és kényelmesen érzi magát. Persze, ez még azelőtt volt, hogy magamra hagyott. Bár, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, a harag elszállt.
Ez már nem is bántódottság. Egyszerűen csak kiábrándultam. Olyannak ismertem meg abban a pár napban, ami szöges ellentéte volt annak, amit néhány perc leforgása alatt művelt velem. Valahol meg is kell értenem, hogy a fellépés fontos, és neki mennie kell, ha menni kell, valahol azért mégis sajnálom magam, hogy ez lett a vége, és hogy ebben a csatában nekem kellett vérző sebeket nyalogatva hazakullognom.
A csalódottság a var a sebeimen. Olyan őszinte volt az a néhány nap. Felhőtlen, boldog. Azt éreztem, hogy ezzel az emberrel akarok együtt dolgozni. Nem azzal, aki az elején rébuszokban beszélt velem, és ide-oda csúszott a széken idegességében. Nem azzal az emberrel, aki a kezdetek előtt majdnem befejezte. Én azzal a Bereczki Zoltánnal akartam dolgozni, aki képes volt egy órával előbb kelni, hogy reggelit csináljon nekem. Aki ugyanezen oknál fogva felvert, hogy miért nincs a hűtőben tojás, holott az ő omlettje tökéletes, és mind tudjuk, hogy ahhoz kell tojás. Később, amikor már az asztalnál ettük az omlettjét - ami tényleg finom -, bevallotta, hogy okosabb lett volna, ha egyszerűen csak elcseni az előszobaszekrényről a kocsikulcsot, és bevásárol. Tetszett az a Zoli, aki a pirítósába pusmogva bevallja, hogy hibázott. Aki megvágja az ujját hagymapucolásnál, aztán akkora feneket kerít a balesetnek, mintha háborúból jönne.
Ettől volt fájdalmasabb a csalódás. Ezektől az apró gesztusoktól, amik annyira emberivé tették, hogy legszívesebben azonnal belevágtam volna az ügy közepébe, hogy nap mint nap hasonló emlékeket gyártsak vele.
*
- Jó reggelt! - vidáman köszöntem az üzemben mindenkinek, hiszen a születésnapján mégiscsak jó kedve van az embernek. Még ha nem is az igazi születésnapját ünnepli.
- Morgen! - Olívia a pult mögött várt rám, és igyekezte eltakarni a háta mögött az ajándékom, ami egyszerűen olyan papírral volt becsomagolva, mint amilyenekbe a süteményeket is csomagoljuk. Kéznél van, minek költenének csomagolópapírra.
Szó nélkül pakoltam ki a teraszt, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy mekkora sürgés megy a hátam mögött. Az egész egyébként nem szól másról, mint a nyitás előtti tíz perc, amikor összetrombitázzák a cukrászokat, eladókat, és felköszöntik az ünnepeltet. Mindenki kap egy pohár pezsgőt, Roland; a pék előad egy rögtönzött szonettet, amit nagyjából azon a reggelen talál ki, és igyekszik az ünnepelt minden ismertetőjegyét belepréselni. Nevetünk, megjön az ajándék, koccintás, aztán mindenki mehet a dolgára.
Pontosan így volt ez az én megrendezett 24. születésnapomon is, január 6.-án, háromnegyed 11-kor.
- Lia! Gyere már! - Olívia nem éppen a bájolgásról híres, de ettől kedvelem igazán.
- Pillanat! - visszadobtam a helyére a rongyot, amivel igyekeztem eltüntetni az ablakon lévő ujjnyomokat, aztán egy hosszú csúszással az üzem ajtajánál voltam, ahonnan Olívia betuszkolt az egyik márványpult mellé, ahol a szokás szerint az ünnepelt áll.
Bevezetés nélkül Roland rázendített a versikére:
Drága Lia, merthogy a neved; Amália.
Téged köszöntünk ma sok szeretettel,
Még ha sok időt nem is töltöttél eddig köztünk el.
Annál jobban szeretünk mi;
És egy szép napon reméljük - a Bereczki Zoli.
Azt a keveset, mit eddig tudunk feltárom;
Például, hogy titokban Michael Jacksont is imádod.
Honnan tudom? Egyszerű a válasz,
A rádióban csak neki adsz dupla ballaszt.
Neki már nem rajzolhatsz mézeskalácsot,
De Zolinak igen, cserébe megcirógatja a virgácsod.
Köszöntelek születésnapodon minden szeretetünkkel,
Zoliét is csak én adhatom át, de az ő nevében is ordítjuk, hogy:
Boldog Születésnapot Kívánunk!
Nem túlzok, hogy könnyesre nevettem a szemem. Igaz is volt, vicces is volt, és ahányszor előfordult Zoli neve, úgy hiszem, a terv is működik. Ezek után nem kételkedem benne, hogy a többiek elhitték, érte vágyakozom. Sejteni pedig még csak nem is sejtik, hogy számukra is tartogat meglepetést a mai nap.
Az ajándékomban sem kellett csalódnom: egy vasalt póló, összeszerkesztve a cukrászda lógója Zoli egyik fotójával, és egy Michael Jackson lemez. Az utolsó, amit már halála után adtak ki. Meghatott, hogy ennyire figyeltek rám. Mindezt úgy, hogy a Jackson iránti rajongásom továbbra is titok, de az önkéntelen mozdulatokat, a zsigeri örömöt nem tudtam még előlük sem elrejteni. A nyakamat rá, hogy Pali adta le a drótot. Az ő asztalán áll a rádió.
Zolival azóta nem beszéltem, hogy rám törte az ajtót, leszámítva a reggeli SMS váltást, miben figyelmeztettem a délután két órára, amikor meg kell érkeznie.
Lassan telt az idő, ahogy a mutatók lustán körbejártak, annál inkább lettem én izgatott.
Papírforma szerint 1:50-kor kimentem az ebédszünetemre. Ez egy negyed órás hosszú szünet, ahonnan; ha minden jól megy, valaki kifut értem és berángat, mert Bereczki Zoltán az üzletben van. Én halál nyugodtan besétálok, és kiszolgálom.
- Mit szólnál, ha tényleg bejönne? - Emmával támasztottuk a pultot, jobb híján a kókuszgolyókat tologattuk ide-oda. Nem volt ma túl nagy a forgalom.
- Mármint Bereczki? - úgy tettem, mintha elgondolkodnék. - Lefagynék. A végtagjaim kocsonyává válnának, de kiszolgálnám. Aláíratnám a pólóm. Aztán, ha elment, a wc-be mennék sírni.
- Szép. Majd szóval tartom, ha nem indul a rendszer - mindketten nevettünk, aztán mivel ütött az órám, kikéretőztem szünetre. Kényelmesen tettem az ebédem a mikróba, aztán leültem, és vártam. Késett. Emma kilenc perccel később tépte fel az ajtót.
- Tegyél le mindent, hozd a pólód, vedd le ezt az undorító kardigánt, és gyere! - visszafutott, én meg úgy tettem, ahogy kérte, bár a kardigánt nem értettem. Ez az egyik kedvencem. Sietve a pult mögé kocogtam.
Elkezdődött.
- Jó napot kívánok, tessék! - a hangom éppen annyira remegett meg, hogy a többiek azt higgyék, borzasztóan ideges vagyok. Tényleg az voltam, de feleannyira sem, mintha ez lenne a valóság.
- Jó napot! Pár szelet sütit vinnék - Zoli mosolyogva nézett a szemembe, és ahogy az a nagy könyvben meg van írva, hosszan bámultunk egymásra.
- Körülbelül hány szelet lesz? - én továbbra is adtam a magabiztosat játszó eladólány szerepét.
- Tessék? - ez volt az első jel. Az összezavarodott színész, aki első látásra beleszeret a lányba.
- Hány szelet süteményt visz nagyjából? A tálca mérete miatt kérdezem - kedvesen mosolyogtam, de rajtam is egyre jobban látszott, hogy beleveszek a jelenetbe. Legalábbis úgy hiszem, a többieknek ez volt a véleménye. Sóbálványokként álltak egy kupacban az oszlopnál, csak a szemük járt köztünk, a cukrászok az üzem ajtajából leskelődtek.
- Úgy négyet-ötöt. Legyen kettő Dobos, kettő puncs, és próbáljuk meg az idei ország tortáját - szó nélkül pakoltam a álcára a sütiket, aztán jött a következő rövid közjáték.
- Sós karamella a teteje, karamella musse a pálinkával, a tésztája mandulás.
- Tökéletes lesz - mosolyogva bólintottam, és az utolsó szelet tortát is kivettem a pultból. - Adhatok még valamit?
- Nem, köszönöm - a kassza felé indultam, hogy számoljak, és becsomagoljam a süteményt. Zoli vizslató tekintettel követett, minden mozdulatomat úgy figyelte, mintha a retinájába akarná égetni a képet. Mintha a legfontosabb dolog az lenne a világon, ahogy én a csomagolópapírt hajtom.
- 2 270 forintot kérünk szépen - Olívia kapott először észbe, a pénztárgépbe ütötte az összeget, aztán megbökött, és a pólóm a kezembe nyomta. Miután fizetett, felöltöttem a tőlem telhető legzavartabb arcom. - Bocsánat, hogy ilyesmivel pofátlankodom, de kedvelem a zenéjét, és reggel kaptam a munkatársaimtól egy pólót, esetleg aláírná? - laposakat pislogtam, Zoli magabiztosan mosolygott, és a pólóért nyúlt. Emma majdnem megdobta a fekete filccel.
- Persze! Kinek írhatom?
- Amália. Vagyis, csak Lia. Tudja, ma van a születésnapom, onnan a póló.
- Tudom - váll rándítva felelt.
- Honnan?
- A barátnője, Virág vagy négyszer írt nekem, hogy ma van a születésnapja, és feltétlenül lepjem meg, ha tehetem. Hát itt vagyok! Isten Éltesse! - úgy tettem, mintha annyira boldog lennék, mint aki most nyert a lottón.
- Feltétlenül megköszönöm neki... - halkan suttogtam, a többiek mögöttem összesúgtak.
- Örülök, hogy örül. Már dedikált pólója is van! - visszaadta, a filccel együtt.
- Magának meg sütije - mosolyogva toltam felé a csomagot.
- Így van - csilingelt a nevetése, én meg majd kiejtettem a kezemből a sütiket, annyira hitelesen remegett a csuklóm. - Köszönöm. Viszlát! Még egyszer, Boldog Születésnapot, Amália! - sután intettem, aztán zárásként még az ajtóból is hosszan néztük egymást, és a biztonság kedvéért visszanézett, mielőtt kocsiba szállt, és elhajtott volna.
|
10. fejezet - "A forgatókönyv: sírok, összeszedem magam, és adok egy krémest."
Hey, sweeties!
Az előző fejezet tetszett Nektek eddig a legjobban, ami engem iszonyatosan meglepett! Ahogy a történetben Teo, úgy a való világban én nem szeretem kiteregetni a szennyest, annak ellenére, hogy a dolgok akkor simulnak el a lelkemben, mikor kiírom magamból. Általában ezek a történetek csak a fióknak íródnak, de ez a blog már így is elég sok dolgot felrúgott magammal kapcsolatban, hát így lett a szilveszteres közjáték a része.
Mindezek után hálásan köszönöm, hogy ennyire szerettétek, és ilyen kedves fogadtatást kapott!
A mai fejezetben visszalavírozunk a fikció világába, az én személyes kedvenc univerzumomba.
Jó szórakozást!
XxX Elly
***
- Ne csináld! Megsértettelek, meg akarom beszélni!
- Nem. Nem sértettél meg. Csalódtam benned. Óriási a különbség. Most menj, szerdán találkozunk - kituszkoltam a bejárat elé, és rácsaptam az ajtót.
Visszacsörtettem Palihoz és előadtam egy borzasztó béna szöveget egy dühös exről, akivel semmilyen körülmények között nem találkozhatott, mert a pasi az élő fába is beleköt, ami egyikünknek sem hiányzik. Láttam rajta, hogy szeretne még lovagolni a témán, de inkább gyorsan a lepkékre tereltem a szót.
- Szóval lepkék, mi?
- Jobb szeretem a pillangó szót. A lepkéről mindig a dagadt molyok jutnak eszembe. A pillangó kecses és elegáns szó.
- Nem is sejtettem, hogy valaha ilyesmit hallok a szádból - szerettem vele incselkedni. Ő flörtnek vette, én viszont véresen komolyan gondoltam. Nándor Pál szájából az elegáns és a kecses szó úgy hangzott, mintha én egyszer csak vásári kocsis modorban szolgálnék ki valakit a cukrászdában.
- Nevess csak! De ez egy nagyon komplex hobbi! Elkapod, vigyázol rá, preparálod, beteszed a többi közé...
- Aztán csak nézed, mint aki jól végezte dolgát.
- Tulajdonképpen igen.
Órákig különböző fajokról mesélt, kalandokról, hogyan kapott el egy-egy példányt. Ezek a történetek már erősen kiszínezetten kerültek hozzám, de nem hibáztatom érte; mindenki szeretne kicsit Indiana Jones lenni. Elhívtam a sarki indiai étterembe, aztán ki ki a maga útján hazament. Nem akartam sokáig feltartani, ő sokkal korábban kel a holnapi munka miatt, nekem meg még össze kellett raknom Zoli megjelenésének forgatókönyvét, ami a kamu-születésnapomon; 6.-án esedékes.
Tulajdonképpen nincs benne nagy ördöngösség. Majd az egészet Zoli találta ki, azt akartam, hogy olyan legyen a helyzet, amiben természetesen és kényelmesen érzi magát. Persze, ez még azelőtt volt, hogy magamra hagyott. Bár, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, a harag elszállt.
Ez már nem is bántódottság. Egyszerűen csak kiábrándultam. Olyannak ismertem meg abban a pár napban, ami szöges ellentéte volt annak, amit néhány perc leforgása alatt művelt velem. Valahol meg is kell értenem, hogy a fellépés fontos, és neki mennie kell, ha menni kell, valahol azért mégis sajnálom magam, hogy ez lett a vége, és hogy ebben a csatában nekem kellett vérző sebeket nyalogatva hazakullognom.
A csalódottság a var a sebeimen. Olyan őszinte volt az a néhány nap. Felhőtlen, boldog. Azt éreztem, hogy ezzel az emberrel akarok együtt dolgozni. Nem azzal, aki az elején rébuszokban beszélt velem, és ide-oda csúszott a széken idegességében. Nem azzal az emberrel, aki a kezdetek előtt majdnem befejezte. Én azzal a Bereczki Zoltánnal akartam dolgozni, aki képes volt egy órával előbb kelni, hogy reggelit csináljon nekem. Aki ugyanezen oknál fogva felvert, hogy miért nincs a hűtőben tojás, holott az ő omlettje tökéletes, és mind tudjuk, hogy ahhoz kell tojás. Később, amikor már az asztalnál ettük az omlettjét - ami tényleg finom -, bevallotta, hogy okosabb lett volna, ha egyszerűen csak elcseni az előszobaszekrényről a kocsikulcsot, és bevásárol. Tetszett az a Zoli, aki a pirítósába pusmogva bevallja, hogy hibázott. Aki megvágja az ujját hagymapucolásnál, aztán akkora feneket kerít a balesetnek, mintha háborúból jönne.
Ettől volt fájdalmasabb a csalódás. Ezektől az apró gesztusoktól, amik annyira emberivé tették, hogy legszívesebben azonnal belevágtam volna az ügy közepébe, hogy nap mint nap hasonló emlékeket gyártsak vele.
*
- Jó reggelt! - vidáman köszöntem az üzemben mindenkinek, hiszen a születésnapján mégiscsak jó kedve van az embernek. Még ha nem is az igazi születésnapját ünnepli.
- Morgen! - Olívia a pult mögött várt rám, és igyekezte eltakarni a háta mögött az ajándékom, ami egyszerűen olyan papírral volt becsomagolva, mint amilyenekbe a süteményeket is csomagoljuk. Kéznél van, minek költenének csomagolópapírra.
Szó nélkül pakoltam ki a teraszt, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy mekkora sürgés megy a hátam mögött. Az egész egyébként nem szól másról, mint a nyitás előtti tíz perc, amikor összetrombitázzák a cukrászokat, eladókat, és felköszöntik az ünnepeltet. Mindenki kap egy pohár pezsgőt, Roland; a pék előad egy rögtönzött szonettet, amit nagyjából azon a reggelen talál ki, és igyekszik az ünnepelt minden ismertetőjegyét belepréselni. Nevetünk, megjön az ajándék, koccintás, aztán mindenki mehet a dolgára.
Pontosan így volt ez az én megrendezett 24. születésnapomon is, január 6.-án, háromnegyed 11-kor.
- Lia! Gyere már! - Olívia nem éppen a bájolgásról híres, de ettől kedvelem igazán.
- Pillanat! - visszadobtam a helyére a rongyot, amivel igyekeztem eltüntetni az ablakon lévő ujjnyomokat, aztán egy hosszú csúszással az üzem ajtajánál voltam, ahonnan Olívia betuszkolt az egyik márványpult mellé, ahol a szokás szerint az ünnepelt áll.
Bevezetés nélkül Roland rázendített a versikére:
Drága Lia, merthogy a neved; Amália.
Téged köszöntünk ma sok szeretettel,
Még ha sok időt nem is töltöttél eddig köztünk el.
Annál jobban szeretünk mi;
És egy szép napon reméljük - a Bereczki Zoli.
Azt a keveset, mit eddig tudunk feltárom;
Például, hogy titokban Michael Jacksont is imádod.
Honnan tudom? Egyszerű a válasz,
A rádióban csak neki adsz dupla ballaszt.
Neki már nem rajzolhatsz mézeskalácsot,
De Zolinak igen, cserébe megcirógatja a virgácsod.
Köszöntelek születésnapodon minden szeretetünkkel,
Zoliét is csak én adhatom át, de az ő nevében is ordítjuk, hogy:
Boldog Születésnapot Kívánunk!
Nem túlzok, hogy könnyesre nevettem a szemem. Igaz is volt, vicces is volt, és ahányszor előfordult Zoli neve, úgy hiszem, a terv is működik. Ezek után nem kételkedem benne, hogy a többiek elhitték, érte vágyakozom. Sejteni pedig még csak nem is sejtik, hogy számukra is tartogat meglepetést a mai nap.
Az ajándékomban sem kellett csalódnom: egy vasalt póló, összeszerkesztve a cukrászda lógója Zoli egyik fotójával, és egy Michael Jackson lemez. Az utolsó, amit már halála után adtak ki. Meghatott, hogy ennyire figyeltek rám. Mindezt úgy, hogy a Jackson iránti rajongásom továbbra is titok, de az önkéntelen mozdulatokat, a zsigeri örömöt nem tudtam még előlük sem elrejteni. A nyakamat rá, hogy Pali adta le a drótot. Az ő asztalán áll a rádió.
Zolival azóta nem beszéltem, hogy rám törte az ajtót, leszámítva a reggeli SMS váltást, miben figyelmeztettem a délután két órára, amikor meg kell érkeznie.
Lassan telt az idő, ahogy a mutatók lustán körbejártak, annál inkább lettem én izgatott.
Papírforma szerint 1:50-kor kimentem az ebédszünetemre. Ez egy negyed órás hosszú szünet, ahonnan; ha minden jól megy, valaki kifut értem és berángat, mert Bereczki Zoltán az üzletben van. Én halál nyugodtan besétálok, és kiszolgálom.
- Mit szólnál, ha tényleg bejönne? - Emmával támasztottuk a pultot, jobb híján a kókuszgolyókat tologattuk ide-oda. Nem volt ma túl nagy a forgalom.
- Mármint Bereczki? - úgy tettem, mintha elgondolkodnék. - Lefagynék. A végtagjaim kocsonyává válnának, de kiszolgálnám. Aláíratnám a pólóm. Aztán, ha elment, a wc-be mennék sírni.
- Szép. Majd szóval tartom, ha nem indul a rendszer - mindketten nevettünk, aztán mivel ütött az órám, kikéretőztem szünetre. Kényelmesen tettem az ebédem a mikróba, aztán leültem, és vártam. Késett. Emma kilenc perccel később tépte fel az ajtót.
- Tegyél le mindent, hozd a pólód, vedd le ezt az undorító kardigánt, és gyere! - visszafutott, én meg úgy tettem, ahogy kérte, bár a kardigánt nem értettem. Ez az egyik kedvencem. Sietve a pult mögé kocogtam.
Elkezdődött.
- Jó napot kívánok, tessék! - a hangom éppen annyira remegett meg, hogy a többiek azt higgyék, borzasztóan ideges vagyok. Tényleg az voltam, de feleannyira sem, mintha ez lenne a valóság.
- Jó napot! Pár szelet sütit vinnék - Zoli mosolyogva nézett a szemembe, és ahogy az a nagy könyvben meg van írva, hosszan bámultunk egymásra.
- Körülbelül hány szelet lesz? - én továbbra is adtam a magabiztosat játszó eladólány szerepét.
- Tessék? - ez volt az első jel. Az összezavarodott színész, aki első látásra beleszeret a lányba.
- Hány szelet süteményt visz nagyjából? A tálca mérete miatt kérdezem - kedvesen mosolyogtam, de rajtam is egyre jobban látszott, hogy beleveszek a jelenetbe. Legalábbis úgy hiszem, a többieknek ez volt a véleménye. Sóbálványokként álltak egy kupacban az oszlopnál, csak a szemük járt köztünk, a cukrászok az üzem ajtajából leskelődtek.
- Úgy négyet-ötöt. Legyen kettő Dobos, kettő puncs, és próbáljuk meg az idei ország tortáját - szó nélkül pakoltam a álcára a sütiket, aztán jött a következő rövid közjáték.
- Sós karamella a teteje, karamella musse a pálinkával, a tésztája mandulás.
- Tökéletes lesz - mosolyogva bólintottam, és az utolsó szelet tortát is kivettem a pultból. - Adhatok még valamit?
- Nem, köszönöm - a kassza felé indultam, hogy számoljak, és becsomagoljam a süteményt. Zoli vizslató tekintettel követett, minden mozdulatomat úgy figyelte, mintha a retinájába akarná égetni a képet. Mintha a legfontosabb dolog az lenne a világon, ahogy én a csomagolópapírt hajtom.
- 2 270 forintot kérünk szépen - Olívia kapott először észbe, a pénztárgépbe ütötte az összeget, aztán megbökött, és a pólóm a kezembe nyomta. Miután fizetett, felöltöttem a tőlem telhető legzavartabb arcom. - Bocsánat, hogy ilyesmivel pofátlankodom, de kedvelem a zenéjét, és reggel kaptam a munkatársaimtól egy pólót, esetleg aláírná? - laposakat pislogtam, Zoli magabiztosan mosolygott, és a pólóért nyúlt. Emma majdnem megdobta a fekete filccel.
- Persze! Kinek írhatom?
- Amália. Vagyis, csak Lia. Tudja, ma van a születésnapom, onnan a póló.
- Tudom - váll rándítva felelt.
- Honnan?
- A barátnője, Virág vagy négyszer írt nekem, hogy ma van a születésnapja, és feltétlenül lepjem meg, ha tehetem. Hát itt vagyok! Isten Éltesse! - úgy tettem, mintha annyira boldog lennék, mint aki most nyert a lottón.
- Feltétlenül megköszönöm neki... - halkan suttogtam, a többiek mögöttem összesúgtak.
- Örülök, hogy örül. Már dedikált pólója is van! - visszaadta, a filccel együtt.
- Magának meg sütije - mosolyogva toltam felé a csomagot.
- Így van - csilingelt a nevetése, én meg majd kiejtettem a kezemből a sütiket, annyira hitelesen remegett a csuklóm. - Köszönöm. Viszlát! Még egyszer, Boldog Születésnapot, Amália! - sután intettem, aztán zárásként még az ajtóból is hosszan néztük egymást, és a biztonság kedvéért visszanézett, mielőtt kocsiba szállt, és elhajtott volna.
|
Minden a történetről
Illúzió - Fanfiction
Az "Illúzió" egy olajozott, jól működő szervezet. Célja a tökéletes illúziókeltés, legyen szó bármiről. Aki hozzájuk fordul, minőséget kap, az élete gyökeresen megváltozik. - persze, amíg megfizetik.
A cég mottója egyszerű, és határozott: Pénzért bármi megvásárolható.
Utazás, szerelem, gyáróriások. Nincs olyan kérés, amit az Illúzió ne tudna teljesíteni. Nem állhat az útjába sem törvény, sem ember, sem semmi. Teszi a dolgát, amiért fizettek neki.
***
Teo kedvenc könyve a Lepkegyűjtő. A kedvenc színe a kék, és igazán az esős időben érzi jól magát. A kedvenc musicalje a Rómeó és Júlia, a kedvenc színháza a városban a Centrál. Szereti a minőségi borokat, és a kutyákat, kedvenc divattervezője Yves Saint Laurent. Szeret főzni, és szerinte normális, ha valaki káromkodik közben.
Kedvenc énekese, és egyben színésze Bereczki Zoltán.
De ezt Istennek sem vallaná be, utálja elárulni, hogy ez az egyetlen gyenge pontja. Rajongani valakiért, feltétlen szeretettel adózni egy másik ember munkájának.
Teo az Illúzió egyik legjobb munkaereje, a Szerelem-részlegen. Feladata, hogy a megrendelő megkapja, amit akar, szigorú szabályok szerint. Ha kell, elbűvölő feleség, ha kell, féltékeny, öngyilkoshajlamú barátnő, de volt már fiatal anyuka is, vagy éppen családot robbantó, elérhetetlen szépség. Amit csak az ügyfél akar.
A recept egyszerű. Találkozik a megrendelővel, átbeszélik a forgatókönyvet, fizet, és a lány máris átváltozik azzá a nővé, akiért pénzt adtak.
Szereti, amit csinál, és jó benne. Ez egyfajta önmegvalósítás. Az lehet, aki csak lenni akar.
Nincsenek szabályok. Csak egy: Soha ne szeress bele az ügyfélbe!
Egy nap új megbízás érkezik, épp amikor lépne a ranglétrán. Azonban vár rá még egy megbízás, ami a legkönnyebb lehetne.
Nem az. A szabályok elmosódnak, a határokat átlépik.
|
Szereplők
A történet szereplői.
Egry Teodóra
Bereczki Zoltán
|
Impresszum
Az oldal adatai.
Az Oldal
A történet az első papírra vetett Bereczki Zoltán Fanfiction, ami annyit tesz, hogy egy, a valósággal párhuzamos idősíkon játszódó kitalált sztorit tartalmaz, melynek név szerint említett férfi főszereplője a híres magyar színész-énekes.
A cselekmények, a szereplők érzései mind a fikció síkján léteznek, a valósághoz, és a valós szereplőkhöz nincs közük.
A szereplők, a helyszínek valós elemek, helyenként más elnevezéssel szerepelnek a történetben.
A blog, a történet szerzői jogvédelem alatt áll!
Az Író
2007 óta blogolok, nagyjából erre az évre tehető az első történet is, amit írtam. Igaz, akkor még füzetbe körmöltem, és a barátaimnak szólt, de a bíztatásukra elkezdtem feltenni az internetre is az irományaimat. Amit itt olvashatsz, hónapokig tartó vívódás önmagammal. Megtegyem-ne tegyen? Megtettem. :-)
Picit rólam:
#krimi és thriller rajongó vagyok
#szeretem a föld színeit
#Jamie Oliver a hősöm
#kedvenc mesefilmem a Labirintus (1986)
#órákat gyűjtök
#kedvenc könyvem: Dino Buzzati: Egy szerelem története
#kedvenc színészem: Adrien Brody, Jávor Pál
#...ha bármi más kérdésed van, keress fel! :-)
A közösségi oldalakon bárki megtalál, de ha emailt szeretnél küldeni, ide várom: ameliaspencer24@gmail.com
✖FACEBOOK PROFIL
✖FACEBOOK OLDAL
✖TWITTER
✖HIPSTERS - NOVELLÁK
✖AZ IGAZI SHERLOCK |BEFEJEZETT|
✖JÖVŐ A MÚLTBAN
✖CLOSENOVELS - MAGAZINBLOG
|
Háttér
A történet keletkezéséről.
...2005 tavaszán egy általános iskolai csoport megállapodott, hogy a Roméo et Juliette egy dalára táncol az éves bálon, ahol az iskola majd minden osztálya fellép a gyerekek, és a szülők szórakoztatására. Sikert arattak, az osztályban kialakultak a Montague és Capulet klikkek, összetartotta őket a közös bolondozás, a "mini-Verona".
Teltek az évek, és egy fiktív karakter, Rómeó kishúga belezúgott a musicalbe. Ez voltam én. Imádtam a drámát is, a szereplőket, a színpadot, mindent. Mercutio és Tybalt volt a kedvencem, ami nem nagy meglepetés, tekintve hogy vagy a gonosz karakterek, vagy az előbb-utóbb elhalálozó emberek lesznek a kegyeltjeim.
A francia után tudnom kellett, hogy mit művelt a magyar társulat az én dédelgetett darabommal. Meghallgattam, megnéztem, lenyűgöztek.
...2010 tavaszán a gimnáziumi legjobb barátnőmmel felutaztunk családostól Budapestre, az Operett Színházba, hogy végre valóra váljon az álmom, és élőbe láthassam az egyik kedvenc musicalem. Tinédzserek voltunk, ébredező kíváncsisággal a másik nem iránt, túl az első nagy szerelmeken, vártuk, hogy kit nézhetünk ki magunknak a színházban. Jómamgam az egyik hangtechnikust, és Mercutio-t. Zolit előtte is ismertem, tudtam, kicsoda, mit csinál, elismeréssel adóztam a munkájának, de amit akkor este láttam, az levett a lábamról. Az erő, a hév, amit Mercutioba tett, elsöpört. Soha többet nem lehetett kicsavarni a távcsövet a kezemből, csak őt figyeltem. Bukfencezett a gyomrom, ha a színpadra jött, csalódtam, ha kifutott.
...2015 nyarán naplementében vonatoztam vissza Pestre, amikor a zenelejátszó lemezei között megakadt az ujjam az "Álomkép" 2010-es felvételén. Többször hallgattam meg egymás után, a szöveget évek óta kívülről fújom, de nem ártott az ismétlés. Újra beütöttem a keresőbe a Bereczki Zoltán nevet, csak hogy tudjam, miről maradhattam le, ami fontos. Időközben persze követtem a munkásságát, figyeltem, hol tart, de újra elragadott a hév, hogy mindenről tudnom kell, újra kell látnom élőben.
Így jött "A Lepkegyüjtő". Azonnal beszereztem a könyvet, végre egy olyan szerepben találtam, ami az én világomhoz közel áll. Jegyet váltottunk rá, és szeptemberben a legjobb barátnőmmel ott ültem az előadáson. Féltem, nem tudtam, mit várjak. Féltem, hogy megannyi musical után prózai szerepben látom. Féltem, hogy a vidám, hahotázó szerepek után most egy szorongó gyilkost fogok látni. Féltem, hogy nem fog tetszeni. Féltem, hogy nem fogom érteni.
A darab végén Tőle féltem. Attól, ahogy megannyiszor elhangzott a mondat: "A lepkegyűjtő titkos videóblogja.". Attól ijedtem meg, ha lefekszem, hetekig ezzel a pszichopata mondattal lesznek rémálmaim. Mi sem biznyítja jobban, hogy Bereczki Zoltán totális győzelmet aratott felettem.
Minden illúzióját megélem...
Ideje, hogy én teremtsek Neki egyet.
|
Elértem a "végére". Nem is tudom mit mondjak. Az elején úgy indultam neki az olvasásnak, hogy ez egy Zoli centrikus írás lesz, aztán egyre jobban jöttem rá, hogy nem így van. De nem is bántam, mert eddig nagyon tetszik. Lehet, hogy azért mert elég sok helyen tudtam azonosulni a főszereplővel.
Érdekes volt azt olvasni, hogy így kiakadt, de mégis ugye megcsinálta a munkát. Szétválasztva az érzéseit, az életét a munkától.
Várom a folytatást, tetszett ez a fejezet is. (De azért remélem nemsokára fellendülnek a dolgok, és Teonak sikerül ebből a mélyrepülésből visszajutnia.)
Üdv
Andi
Az elején úgy indultam neki az írásnak, hogy ez egy Zoli centrikus történet lesz.
Örülök, hogy nem így alakult. Úgy értem, ez az egész még mindig róla szól, de nem akartam, hogy az egész blog azt hirdesse, mennyire hisztérikusan rajongok érte. Az beteg.
Jelen van, és hozzátesz.
Teo nincs mélyrepülésben. Összevesztek, de ez a munkáját, az életét nem befolyásolhatja. kapcsolatuk hullámvölgyben van, holott nem is létezhetne, ez az, ami igazán aggasztja.
XxX Elly
Megjegyzés küldése