13. fejezet - "Ha akarod, lehetek Ő is"

12. fejezet - "Rosszabb vagy, mintha Shakespeare l...

11. fejezet - "Nem hozzád való."

10. fejezet - "A forgatókönyv: sírok, összeszedem ...

9. fejezet - "Mondtam már, hogy lepkéket gyűjtök?"

8. fejezet - "Azt hittem, maximalista vagy."

7. fejezet - "Még sosem voltam az..."

6. fejezet - "Vörös. Vannak furcsa perverzióim."

5. fejezet - "Ja, nekem is van kedvencem, a Berecz...

4. fejezet - "Én leszek a legjobb!"

Hey, sweeties!

Köszönöm a továbbra is belém vetett bizalmat! Köszönöm, hogy itt vagytok, még ha csak a látogatók számán látszik is. Sajnálom, hogy Nektek nem elég jó a történet ahhoz, hogy akár csak egy félmondatot hagyjatok magatok után, de még ez sem tántoríthat el! Ennek a történetnek egyszerűen meg kell születnie! :-)

Kitekintő: sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat, de valahogy mégis megtörtént. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy amint felkerül egy fejezet, az azt követő napokban valamilyen formában az életem történetei összekeverednek a fanfiction legutóbbi fejezetének cselekményével. Érdekes, és meglepő... Mindig rácsodálkozom, persze csak utólag veszem észre a párhuzamot, annak ellenére, hogy arcon csap minden alkalommal. 

Hát mi jöhet még? Tényleg belépne az életembe egy vörös művész telve ambícióval és tudással? Ennyire ne szaladjunk bele... Még orra esek. :-)

Jöjjön inkább a fejezet! 

Jó szórakozást!

XxX Elly

***

Egyszer már éreztem ezt. Pontosan ugyanezt.

A érzést, hogy valaki tudatosan ki akar zárni az életéből. Hogy valaki nem akar velem lenni. Nem akar a közelemben lenni. Nem keresi a társaságom. Mindezek ellenére az arcomba mégsem meri belevágni. 

Pedig akkor mindkettőnknek könnyebb lenne.

Emlékszem az első ilyenre. 22 éves voltam, és arra készültem, hogy megváltom a világot. A belem is kidolgoztam, és éppen azon ritka alkalmak egyike következett egy megbízás után; hogy Előd honorálta is a teljesítményemet. Legtöbbször csak vállon vereget, és ígérget. Az a szomorú, hogy az esetek többségében ez sokkal jobban motivál. Talán nem is különbözöm annyira Palitól. Nekem is az kell, hogy a negatívumokat ragadjam meg egy helyzetben, és minden áron megfordítsam az állást.
Visszakanyarodva a párhuzamhoz: akkor is szembe találtam magam azzal, hogy valakinek semmilyen formában nem kellek az életébe, és csak halogatta, hogy ezt a tudtomra adja.
Egy bárban találkoztunk először. Ő volt a pultos, én születésnapot ünnepelni érkeztem a helyre. A barátaim már mind jóval előttem jártak az alkohol fogyasztásban, de én az utolsó pillanatban érkeztem az előre megbeszélt helyre, esélyem sem volt a nyomukba érni. Ott sikerült. Minden jól ment. Rácsodálkoztunk a hóesésre, táncoltunk, énekeltünk, ittunk. Ismerkedtünk. Én személy szerint a pultossal. Az egyetlen emberrel, akivel semmilyen körülmények között nem lett volna szabad. Akkor már mindegy volt. Ahhoz, hogy megítéljem, mit kéne tennem, már túl sok volt bennem a bor és a pálinka. Csoda, hogy asztalon nem táncoltam, ahogy a többiek. Tériszonyom van, ezt még az alkohol sem oldhatja fel.
A bár lassan kiürült, mi pedig ott maradtunk, hogy végigpörgessem a kedvenc dalaimat youtube-on, hogy hagyjam, hogy megcsókoljon, és hogy megígérjem, holnap visszamegyek.

Egy hónap múlva váltottam csak be az ígéretet. Az este után a vezetéknevére sem emlékeztem, és abban sem voltam biztos, hogy elárulta. Azt tudtam, hogy borzasztó kellemetlenül éreztem magam másnap, amikor arra keltem, hogy üres szavakat suttogtam valakinek, akivel ugyan passzolunk, de esélyünk sincs a szebb jövőre. Hogy miért? Képtelen vagyok kimutatni a valódi érzelmeim. Úgy értem, nem tudom valaki tudtára adni, hogy mit érzek iránta. Az, ha eljátszom, persze más, az játék. A valóságban sosem voltam rá igazán képes. Még az olyan alapvető dolgoktól is irtózom, mint az ölelés. Ha egyszer közös képünk lett volna Michael Jacksonnal, csak álltam volna mellette kukán, a kezeim a hátam mögött összefonva.
A viszontlátás siralmas volt. Elsősorban azért, mert rájöttem, mekkorát hibáztam. Ehhez mindössze az kellett, hogy álmodtam az illetővel. Álmomban közös albérletet béreltünk, pontosan olyat, amilyenre mindig is vágytam, ha arra gondoltam, hogy normális életem van, és valakivel összebútoroznék. Hazajött, és ledőltünk a kanapéra. Megnéztünk egy filmet, együtt főztünk. Csupa olyan dolgot műveltünk, ami nekem azelőtt csak nagyon ritkán fordult elő az életemben, és az első nagy csalódás után eldöntöttem, hogy inkább meg is vonom magamtól, hogy később kevésbé fájjon. Másodsorban mindkettőnknek vér ciki volt a szituáció. Nekem legalábbis az volt. Akkor még nem sejtettem, hogy neki miért. Én csak azt láttam, hogy megsértettem valakit, akiről hosszú idő után úgy beszéltem, hogy igen; ő lehetne valaki az életemben! Ő lehetne, akivel nem ideig-óráig vagyok, hanem kaktuszt veszünk együtt. Fájt azt látni, hogy csalódott bennem. Az elködösült szemeim mást sem érzékeltek, csak hogy mennyire megbántottam, és mennyire szar szemét voltam vele, amit most úgy kapok vissza, hogy csak titokban néz rám, és kimérten szolgál ki, mindenféle kedves gesztus nélkül, amit a többi vendég kap.
Aztán egyszer csak megtört a jég. Újra kedves volt. Újra kérdezett. A törzshelyemnek nevezhettem a helyet. Hajlandó voltam egy hosszú, papírmunkával töltött munkanap után elmenni, csak hogy lássam. Azt éreztem, hogy ő is látni akar engem.
Egy szép napon kiderült, hogy barátnője van. Bevallom, rákerestem Facebook-on. Ott elakartam hitetni magammal, hogy ezek régebbi képek, és már nincs a lány. Volt. Ott ült a szélső bokszban, mit sem sejtve. Fogalma sem volt róla, hogy akit ő este hazavisz, nekem abban a pillanatban a sötétség, nem sokkal előtte a fény volt.
Őt nem érdekelte. Sem az, hogy bennem minden összeomlott, de eljátszottam a barátot, aki kedves, és bekerült a bandájába. Sem azt, hogy milyen mély sebeket váj belém minden bókkal, minden kétértelmű megjegyzéssel. Ez éltette. Ha istenítették. Ha rajongtak érte.

Megszakítottam vele a kapcsolatot. Egy napon elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy nem bírtam tovább eljátszani, hogy a barátja vagyok. Nem voltam az. Sosem akartam az lenni.

Fél évvel később, és néhány kétértelmű üzenet után találkoztunk. Fogalmam sem volt mit várhatok az estétől. Még mindig fenntartottam a helyét a szívemben, mert annyi mindent hazudott össze, amiket mind-mind el akartam hinni, és a lelkem mélyén el is hittem, hogy egyszerűen képtelen voltam elengedni. Ha csak bejött volna az irodába, közölte volna, hogy engem akar, sírva borultam volna a nyakába.
Azon az estén, amikor mind a ketten fekete teát rendeltünk, ő citrommal és cukorral, én csak tejjel; az volt a határozott elképzelésem, hogy elküldöm a francba. Lépjen ki az életemből, és hagyjon élni. Ha véletlenül felbukkan, nincs éjjelem, se nappalom. Hagyjon békén, és adjon esélyt, hogy találjak egy olyan embert, akivel valóban egymáshoz illünk.
Persze ez az opció számításba se jött, miután megláttam, ahogy halál kényelmesen sétál fel az aluljáróból, nem törődve azzal, hogy én már húsz perce várok rá. Utána persze minden olyan volt, mintha sosem váltunk volna el.
De az estének vége lett. Lefixáltunk egy újabb találkozót. Eltűnt, ahogy mindig. Eltűnt, hogy aztán felbukkanjon, és összezavarjon. Eltűnt, hogy a tudtomra adja, hogy talonban tart, de ahhoz nem vagyok elég jó, hogy az élete része legyek, ahhoz viszont túl jó vagyok, hogy elengedjen.



Pontosan ez történik most is. Megmutatom valakinek, hogy mindenem az övé - még, ha képletesen is -, ő pedig visszadobja, és még csak válaszra sem méltat.

Persze, hogy nem vettem fel. A sóstói nyaralóban voltam. Kivettem egy hét szabadságot, és egész egyszerűen elmenekültem minden elől. Pali elől, aki görcsösen igyekezett fenntartani a barátságunk látszatát, hogy a cukrászdában ne rólunk pletykáljanak. Ez már csak azért is volt nehéz, mert miközben én Dobos szeleteket osztogattam, ő hátul az üzemben Emmát fűzte, ahogy a mellékelt ábra mutatta nem kis sikerrel. Legalább ő túltette magát rajta. Persze, az már nem érdekelte, hogy én miatta is rághatom a kefét. Menekültem Bereczki elől is. Valami megváltozott közöttünk. Nem vette fel nekem a telefont, a válasz SMS-ek, és a bocsánatkérő rögzítő-üzenetek inkább csak tessék-lássék mondatokból álltak, amiket azért mondott, mert köti a szerződés. Hozzám. Vagy hozzászokik, vagy sokat fizet.

Magam mellé dobtam a kanapén a telefont, és magzatpózba kuporodva bámultam a tévében a Moonwalker-t.
Nagy robajjal vágódott a bejárati ajtó. Hunyorogva tápászkodtam ülő helyzetbe magam, hogy egy nagyon dühös Bereczki Zoltán szemeibe nézzek álmosakat pislogva. Elaludtam, és most ő kiszakított ebből a békéből. Pár percig bámult, mint valami csodabogárra.

 - Mit akarsz? - a hangom még rekedt volt. Kinyomta a tévét, és a dohányzóasztal szélére ült,
pontosan velem szemben.
 - Nem válaszolsz semmire. Már az is megfordult a fejemben, hogy az út szélén fekszel felnyitott mellkassal, a veséd meg egy poros Opelben száguld Németország felé. Normális vagy? - tényleg mérges volt.
 - Nahát... Rájöttél, hogy a világon vagyok? Ez szép tőled.
 - Hogy érted ezt? - őszinte értetlenkedés ült ki az arcára.
 - Már értem! - gúnyt csempésztem a hangomba, és még jobban felültem, hogy farkasszemet nézhessek vele. - Szerinted minden szép és jó! Így persze minden világos.
 - Mégis mi a francról beszélsz?
 - Arról, hogy szarsz az egészre! Az sem érdekelne, ha bemennék az üzletbe, és világgá kürtölném, hogy hazudtam, mert fizettél érte! Tennél rá magasról még akkor is, ha ne adj Isten, összeszűrném a levet egy cukrásszal!
 - Ó, szóval innen fúj a szél! Kavarsz az egyik sütigyárossal? - pár pillanatig haboztam, és emésztettem a féltékenységet a hangjában.
 - Hogyne! Mi másért vonnálak azért kérdőre, hogy ki az ördög volt az a női kuncogás a telefonban, mert én éppen egy cukrásszal kefélek! - az arcába kiabáltam, és a konyhába vonultam. Ezúttal feltéptem a hűtőt, és elővettem egy cidert. Teszek a teára. Utánam jött, és hasonló hangnemben válaszolt.
 - Hogyne! Én nem vonhatlak kérdőre, amiért magadba bolondítod a fél iparkamarát, de az főbenjáró bűn, hogyha nekem női vendégem van!
 - Ki volt az a nő???
 - Nem mindegy?!
 - Nem, kurvára nem! Ki az a riherongy, aki miatt kockáztatsz egy milliós befektetést, és tönkre teszed az esélyeimet?
 - Az Illúzió főnökével is ágyba bújsz! Láttam, milyen viszonyban vagytok! Tiéd az előléptetés, csak térdelj szépen a perzsa szőnyegére! - kibuggyantak a könnyeim a nyers erőtől, amit az arcomba lökött.
 - Előd a nagybátyám, te szemét! Gondolkozz már el a vezetékneveinken, miközben az édes kis kalandodat döntöd meg! - a szobám felé vettem az irányt, de mielőtt még becsaptam volna az ajtót visszaordítottam neki. - Tudod, mit? Sajnálom, hogy valaha azt képzeltem, hogy jó ember vagy! Sajnálom, hogy valaha rajongtam érted! 

RÉGEBBI BEJEGYZÉS

Hey, sweeties!

Köszönöm a továbbra is belém vetett bizalmat! Köszönöm, hogy itt vagytok, még ha csak a látogatók számán látszik is. Sajnálom, hogy Nektek nem elég jó a történet ahhoz, hogy akár csak egy félmondatot hagyjatok magatok után, de még ez sem tántoríthat el! Ennek a történetnek egyszerűen meg kell születnie! :-)

Kitekintő: sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat, de valahogy mégis megtörtént. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy amint felkerül egy fejezet, az azt követő napokban valamilyen formában az életem történetei összekeverednek a fanfiction legutóbbi fejezetének cselekményével. Érdekes, és meglepő... Mindig rácsodálkozom, persze csak utólag veszem észre a párhuzamot, annak ellenére, hogy arcon csap minden alkalommal. 

Hát mi jöhet még? Tényleg belépne az életembe egy vörös művész telve ambícióval és tudással? Ennyire ne szaladjunk bele... Még orra esek. :-)

Jöjjön inkább a fejezet! 

Jó szórakozást!

XxX Elly

***

Egyszer már éreztem ezt. Pontosan ugyanezt.

A érzést, hogy valaki tudatosan ki akar zárni az életéből. Hogy valaki nem akar velem lenni. Nem akar a közelemben lenni. Nem keresi a társaságom. Mindezek ellenére az arcomba mégsem meri belevágni. 

Pedig akkor mindkettőnknek könnyebb lenne.

Emlékszem az első ilyenre. 22 éves voltam, és arra készültem, hogy megváltom a világot. A belem is kidolgoztam, és éppen azon ritka alkalmak egyike következett egy megbízás után; hogy Előd honorálta is a teljesítményemet. Legtöbbször csak vállon vereget, és ígérget. Az a szomorú, hogy az esetek többségében ez sokkal jobban motivál. Talán nem is különbözöm annyira Palitól. Nekem is az kell, hogy a negatívumokat ragadjam meg egy helyzetben, és minden áron megfordítsam az állást.
Visszakanyarodva a párhuzamhoz: akkor is szembe találtam magam azzal, hogy valakinek semmilyen formában nem kellek az életébe, és csak halogatta, hogy ezt a tudtomra adja.
Egy bárban találkoztunk először. Ő volt a pultos, én születésnapot ünnepelni érkeztem a helyre. A barátaim már mind jóval előttem jártak az alkohol fogyasztásban, de én az utolsó pillanatban érkeztem az előre megbeszélt helyre, esélyem sem volt a nyomukba érni. Ott sikerült. Minden jól ment. Rácsodálkoztunk a hóesésre, táncoltunk, énekeltünk, ittunk. Ismerkedtünk. Én személy szerint a pultossal. Az egyetlen emberrel, akivel semmilyen körülmények között nem lett volna szabad. Akkor már mindegy volt. Ahhoz, hogy megítéljem, mit kéne tennem, már túl sok volt bennem a bor és a pálinka. Csoda, hogy asztalon nem táncoltam, ahogy a többiek. Tériszonyom van, ezt még az alkohol sem oldhatja fel.
A bár lassan kiürült, mi pedig ott maradtunk, hogy végigpörgessem a kedvenc dalaimat youtube-on, hogy hagyjam, hogy megcsókoljon, és hogy megígérjem, holnap visszamegyek.

Egy hónap múlva váltottam csak be az ígéretet. Az este után a vezetéknevére sem emlékeztem, és abban sem voltam biztos, hogy elárulta. Azt tudtam, hogy borzasztó kellemetlenül éreztem magam másnap, amikor arra keltem, hogy üres szavakat suttogtam valakinek, akivel ugyan passzolunk, de esélyünk sincs a szebb jövőre. Hogy miért? Képtelen vagyok kimutatni a valódi érzelmeim. Úgy értem, nem tudom valaki tudtára adni, hogy mit érzek iránta. Az, ha eljátszom, persze más, az játék. A valóságban sosem voltam rá igazán képes. Még az olyan alapvető dolgoktól is irtózom, mint az ölelés. Ha egyszer közös képünk lett volna Michael Jacksonnal, csak álltam volna mellette kukán, a kezeim a hátam mögött összefonva.
A viszontlátás siralmas volt. Elsősorban azért, mert rájöttem, mekkorát hibáztam. Ehhez mindössze az kellett, hogy álmodtam az illetővel. Álmomban közös albérletet béreltünk, pontosan olyat, amilyenre mindig is vágytam, ha arra gondoltam, hogy normális életem van, és valakivel összebútoroznék. Hazajött, és ledőltünk a kanapéra. Megnéztünk egy filmet, együtt főztünk. Csupa olyan dolgot műveltünk, ami nekem azelőtt csak nagyon ritkán fordult elő az életemben, és az első nagy csalódás után eldöntöttem, hogy inkább meg is vonom magamtól, hogy később kevésbé fájjon. Másodsorban mindkettőnknek vér ciki volt a szituáció. Nekem legalábbis az volt. Akkor még nem sejtettem, hogy neki miért. Én csak azt láttam, hogy megsértettem valakit, akiről hosszú idő után úgy beszéltem, hogy igen; ő lehetne valaki az életemben! Ő lehetne, akivel nem ideig-óráig vagyok, hanem kaktuszt veszünk együtt. Fájt azt látni, hogy csalódott bennem. Az elködösült szemeim mást sem érzékeltek, csak hogy mennyire megbántottam, és mennyire szar szemét voltam vele, amit most úgy kapok vissza, hogy csak titokban néz rám, és kimérten szolgál ki, mindenféle kedves gesztus nélkül, amit a többi vendég kap.
Aztán egyszer csak megtört a jég. Újra kedves volt. Újra kérdezett. A törzshelyemnek nevezhettem a helyet. Hajlandó voltam egy hosszú, papírmunkával töltött munkanap után elmenni, csak hogy lássam. Azt éreztem, hogy ő is látni akar engem.
Egy szép napon kiderült, hogy barátnője van. Bevallom, rákerestem Facebook-on. Ott elakartam hitetni magammal, hogy ezek régebbi képek, és már nincs a lány. Volt. Ott ült a szélső bokszban, mit sem sejtve. Fogalma sem volt róla, hogy akit ő este hazavisz, nekem abban a pillanatban a sötétség, nem sokkal előtte a fény volt.
Őt nem érdekelte. Sem az, hogy bennem minden összeomlott, de eljátszottam a barátot, aki kedves, és bekerült a bandájába. Sem azt, hogy milyen mély sebeket váj belém minden bókkal, minden kétértelmű megjegyzéssel. Ez éltette. Ha istenítették. Ha rajongtak érte.

Megszakítottam vele a kapcsolatot. Egy napon elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy nem bírtam tovább eljátszani, hogy a barátja vagyok. Nem voltam az. Sosem akartam az lenni.

Fél évvel később, és néhány kétértelmű üzenet után találkoztunk. Fogalmam sem volt mit várhatok az estétől. Még mindig fenntartottam a helyét a szívemben, mert annyi mindent hazudott össze, amiket mind-mind el akartam hinni, és a lelkem mélyén el is hittem, hogy egyszerűen képtelen voltam elengedni. Ha csak bejött volna az irodába, közölte volna, hogy engem akar, sírva borultam volna a nyakába.
Azon az estén, amikor mind a ketten fekete teát rendeltünk, ő citrommal és cukorral, én csak tejjel; az volt a határozott elképzelésem, hogy elküldöm a francba. Lépjen ki az életemből, és hagyjon élni. Ha véletlenül felbukkan, nincs éjjelem, se nappalom. Hagyjon békén, és adjon esélyt, hogy találjak egy olyan embert, akivel valóban egymáshoz illünk.
Persze ez az opció számításba se jött, miután megláttam, ahogy halál kényelmesen sétál fel az aluljáróból, nem törődve azzal, hogy én már húsz perce várok rá. Utána persze minden olyan volt, mintha sosem váltunk volna el.
De az estének vége lett. Lefixáltunk egy újabb találkozót. Eltűnt, ahogy mindig. Eltűnt, hogy aztán felbukkanjon, és összezavarjon. Eltűnt, hogy a tudtomra adja, hogy talonban tart, de ahhoz nem vagyok elég jó, hogy az élete része legyek, ahhoz viszont túl jó vagyok, hogy elengedjen.



Pontosan ez történik most is. Megmutatom valakinek, hogy mindenem az övé - még, ha képletesen is -, ő pedig visszadobja, és még csak válaszra sem méltat.

Persze, hogy nem vettem fel. A sóstói nyaralóban voltam. Kivettem egy hét szabadságot, és egész egyszerűen elmenekültem minden elől. Pali elől, aki görcsösen igyekezett fenntartani a barátságunk látszatát, hogy a cukrászdában ne rólunk pletykáljanak. Ez már csak azért is volt nehéz, mert miközben én Dobos szeleteket osztogattam, ő hátul az üzemben Emmát fűzte, ahogy a mellékelt ábra mutatta nem kis sikerrel. Legalább ő túltette magát rajta. Persze, az már nem érdekelte, hogy én miatta is rághatom a kefét. Menekültem Bereczki elől is. Valami megváltozott közöttünk. Nem vette fel nekem a telefont, a válasz SMS-ek, és a bocsánatkérő rögzítő-üzenetek inkább csak tessék-lássék mondatokból álltak, amiket azért mondott, mert köti a szerződés. Hozzám. Vagy hozzászokik, vagy sokat fizet.

Magam mellé dobtam a kanapén a telefont, és magzatpózba kuporodva bámultam a tévében a Moonwalker-t.
Nagy robajjal vágódott a bejárati ajtó. Hunyorogva tápászkodtam ülő helyzetbe magam, hogy egy nagyon dühös Bereczki Zoltán szemeibe nézzek álmosakat pislogva. Elaludtam, és most ő kiszakított ebből a békéből. Pár percig bámult, mint valami csodabogárra.

 - Mit akarsz? - a hangom még rekedt volt. Kinyomta a tévét, és a dohányzóasztal szélére ült,
pontosan velem szemben.
 - Nem válaszolsz semmire. Már az is megfordult a fejemben, hogy az út szélén fekszel felnyitott mellkassal, a veséd meg egy poros Opelben száguld Németország felé. Normális vagy? - tényleg mérges volt.
 - Nahát... Rájöttél, hogy a világon vagyok? Ez szép tőled.
 - Hogy érted ezt? - őszinte értetlenkedés ült ki az arcára.
 - Már értem! - gúnyt csempésztem a hangomba, és még jobban felültem, hogy farkasszemet nézhessek vele. - Szerinted minden szép és jó! Így persze minden világos.
 - Mégis mi a francról beszélsz?
 - Arról, hogy szarsz az egészre! Az sem érdekelne, ha bemennék az üzletbe, és világgá kürtölném, hogy hazudtam, mert fizettél érte! Tennél rá magasról még akkor is, ha ne adj Isten, összeszűrném a levet egy cukrásszal!
 - Ó, szóval innen fúj a szél! Kavarsz az egyik sütigyárossal? - pár pillanatig haboztam, és emésztettem a féltékenységet a hangjában.
 - Hogyne! Mi másért vonnálak azért kérdőre, hogy ki az ördög volt az a női kuncogás a telefonban, mert én éppen egy cukrásszal kefélek! - az arcába kiabáltam, és a konyhába vonultam. Ezúttal feltéptem a hűtőt, és elővettem egy cidert. Teszek a teára. Utánam jött, és hasonló hangnemben válaszolt.
 - Hogyne! Én nem vonhatlak kérdőre, amiért magadba bolondítod a fél iparkamarát, de az főbenjáró bűn, hogyha nekem női vendégem van!
 - Ki volt az a nő???
 - Nem mindegy?!
 - Nem, kurvára nem! Ki az a riherongy, aki miatt kockáztatsz egy milliós befektetést, és tönkre teszed az esélyeimet?
 - Az Illúzió főnökével is ágyba bújsz! Láttam, milyen viszonyban vagytok! Tiéd az előléptetés, csak térdelj szépen a perzsa szőnyegére! - kibuggyantak a könnyeim a nyers erőtől, amit az arcomba lökött.
 - Előd a nagybátyám, te szemét! Gondolkozz már el a vezetékneveinken, miközben az édes kis kalandodat döntöd meg! - a szobám felé vettem az irányt, de mielőtt még becsaptam volna az ajtót visszaordítottam neki. - Tudod, mit? Sajnálom, hogy valaha azt képzeltem, hogy jó ember vagy! Sajnálom, hogy valaha rajongtam érted! 

 Jimin34 írta...

Szia!:)
Hé én itt vagyok és követlek! (Persze nem szószerint :D)
Nagyon jó a történet és sokszor gondolkodom rajta ,hogy vajon mikor kerül a boltok polcaira.Szóval én biztos itt leszek!! :D
Valószínűleg azért nem túl népszerű a blogod (sajnos) mivel nem az 1D-ről vagy 5SOS-ről szól,bár szerintem pont ezért is különleges :)
Úgyhogy csak így tovább!Fight!
Ui:Ahogy olvasom beindult a Zoligép ezerrel :D

 

 Elly Evans írta...

Szia!
Köszönöm, hogy írtál!
Lehet, hogy ott a vaj, hogy nem a legnépszerűbb fiúbandák a főszereplőim, de miről írjon az ember, ha Bem a kedvenc dolgairól? :-)
Remélem, hogy továbbra is velem tartasz, igyekszem majd! ;-)

XxX

Zoli beindul, a későbbiekben remélem így is marad :-)

 

 Renee Bauer írta...

Szia!
Imádom a sztoridat! (: A következő részig meg fogok őrülni, nagyon kíváncsi vagyok Zoli reakciójára :D Ja, és nem tudom ki az a nő, de már is idegesít, azt hiszem, már az se mentené meg, ha kiderülne, hogy pl a nővére :D
xx Renee
U.i.: amúgy Teodóra személyisége nagyon hasonlít rám, érdekes, hogy szinte mindenre úgy reagál, ahogy én tenném (:

 

 Elly Evans írta...

Szia!
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál!
Remélem nem kell sokáig kétségek között vergődnnöd, az új fejezet hamarabb érkezik, mink hinnéd!
Örülök, hogy Teoban magad látod, sokszor én is. Ezek szerint o egy szerethető karakter. ;-)
XxX

 

Megjegyzés küldése